Irodalmi Szemle, 1987
1987/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Próbaút a Parnasszusra
KRITIKA Túl kell élni. Csak ezt lehet, s mire megkérdezhetné valaki: MINEK? már rettegésben tartja a felszínt. Folyó és óriás.” RAVASZ JÖZSEFtől életkora okán (1949-ben született] joggal várhatnánk el, hogy élményeinek, tapasztalatainak köre mélyebb és átfogóbb, világszemlélete érettebb, stílustára gazdagabb és változatosabb legyen, mint társaié, akik közül olyik tízegynéhány esztendővel fiatalabb, mint ő. Versanyaga ennek ellenére magán viseli az indulás, a (mégoly kései) pályakezdés minden bizonytalanságát, s két, egymással szemiéle- tileg össze nem függő részre hasad. Huszonnégy szövegének mintegy egyharmada arról tanúskodik, hogy megérintette őt is (ebben, ha másban nem is, rokonítható Hizsnyai - val, Krausszal, de még Farnbauerral is) az ún. objektív líra, a létköltészet hatása — lásd a Holan előtt tisztelgő Félrevert harang, A hét nyolcadik napján, a Bibliai kép, a Mesterlövész típusú kísérleteit. Ezekben azonban — akárcsak az önmagát szintén csak töredékekben megvalósítani képes Feliinger Károly, akihez az is hozzákapcsolja Ravaszt, hogy ugyancsak szívesen él bibliai utalásokkal (Jézus, Pilátus, Mária, Isten, olajfa, kereszt stb.) — zömmel kidolgozatlan gondolattöredékekkel vagy pedig közhelyekkel traktálja az olvasót. Akad viszont e salakban két olyan tiszta fémszemcse is, amelyet mégiscsak a tehetség megnyilvánulásaként kell felfognunk. Ilyen a megismerés szellemi kalandjának mámorát egyszerű, de hatásos megszemélyesítésekben megragadó, a verscím s a vers tulajdonképpeni tartalma közötti kontraszthatást egy újszerű témamegközelítés szolgálatába állító Szeretkező, ez a „gnoszeológiai hommage”: „ne reszketne kezem amikor ruhádat gombolom és lassan mezítelenre vetkőztetlek te föld őrülten is rajtad pihenek még egy földet szeretnék öltözöttebbet sok-sok gombbal és reszketőbb kezet” A tehetség még inkább meggyőző példájaként értékelhetjük a Drámát is, amelynek szerkezete a soraiban megjelenő pozitív, illetve negatív értéktartalmak és szóhangulati kontrasztok ritmikus váltakozásának köszönhetően valóban drámai: „Virágba temetem arcomat. Sírdomb. A kasza körbejárja a Holdat. Megáll mellettem. (Az idő is.) Kézbe fogom. Számolom: a harang kongását, a letérdelő embert.” Szerkezetileg a vers három részre tagolódik. Az expozícióban (1—2. sor] pozitív értékű a „virág”; ambivalens értékű viszont a „temetem” ige: egyrészt a 'rejtem’ szinonimája, másrészt azonban előlegezi már a negatív jelntéstartalmú „sírdomb”-ot is. A kifejletben (3—6. sor) melynek „szereplői” is vannak („kasza”, „idő”, a vers alanya] a holdat körbejáró „kasza” — a közkeletű holdsarló analógiájára — a fogyatkozásra, az enyé