Irodalmi Szemle, 1987

1987/7 - Adalékok Fábry Zoltán levelezéséhez II.

Fábry Zoltán levele Jócsik Lajoshoz

Kedves Jócsik,

köszönöm leveledet, mely amennyi szomorúságot szerzett, annyi reményt is ébresztett. Kár, hogy nem nyilvánosan vontál felelősségre, mert a nyilvánosság előtti vita sokban hozzájárult volna a helyzet tisztázásához. De így legalább elintézzük a dolgot magunk között.

Azon melegében válaszolok, talán rendszer nélkül, úgy ahogy ép a nyelvemre tolul a szó.

Az intellektuális erők eigyávulása tagadhatatlan tény. Tagadhatatlan épp a fasizmus berontása következtében. Ezt én itteni zugomban érzem a legjobban. Itt vagyunk Szlovenszkón, ahol egy-két dologgal megpróbálkoztunk, ahol még egy-két évvel előbb csináltunk valamit, mutattunk valamit. És ma? Halotti csend. Ti elhallgattatok, noha „A Sarlót illeti a szó”. Nem vettétek át az én szavamat, amikor én úgy éreztem, hogy nálam elvégeztetett. Nem tagadom: Az Ot körüli dolgok hallgattattak el engem. Nekem többé ott beleszólásom nem volt, velem ugyanúgy bántak, mint veletek. Amikor aztán sehogysem ment a dolog és 1933 novemberében felszólítottak, hogy vegyem a kezembe a dolgot, akkor én elvállaltam azzal a feltétellel, hogy a szerkesztésbe ne legyen, ne lehessen senkinek sem beleszólása. Az Ut-ból egy Fábry Zoltán lapot akartam csinálni és erősen hittem, hogy mindenki, aki megérti: most van az erők összefogásának, most van a porondraállásnak az órája — mellém áll. Nem Az Űt kért itt, de Fábry Zoltán. Az eredmény: életem legnagyobb csalódása. Olyan irtóztatón egyedül maradtam, válasz és visszhang nélkül, hogy kételkednem kellett: vagyok-e még, voltam-e egyáltalán? Megírtam Neked és írtam másoknak, hogy Az ŰT-ból mit akarok csinálni, hogy Az ÚT az én lapom, hogy ott a régi rezsimnek nincs többé beleszólása, hogy újra meg lehet kezdeni a munkát, hogy az összes akadályok eltűntek, akik a Sarlót hátráltathatták volna: a szót vártam tőletek. És fagyos némaság volt a felelet. Ezt még elbírtam volna, de amikor ti egymásután a Magyar Üjság-ban kezdtetek dolgozni és engem (tehát az én utamat] demonstrálón ignorálni, akkor ez kegyetlenül fájt és hogy ez a fájdalom, ez a csalódás csak egy félév múlva robbant ki, azon magam is csodálkozom.

De te azt írod, hogy belőlem hiányzik az ítélethez az erkölcsi alap. És ezt arra alapítod, hogy Az Ot szerkesztése körüli harcokban hallgattam és nem szóltál. Te vagy az, aki általánosítasz. Honnan tudod te, hogy én nem szóltam? Elárulok neked valamit: az én szavamra sem a Rotorok nem hallgattak, de dolgozott ellenem maga Edgár is. Én tehát két oldalról voltam Prügelknabe. Noha én jegyeztem mint szerkesztő a lapot, Edgár pont az én cikkeimet hagyta ki „helyszűke miatt”. Akkor írtam meg levelemet, melyben szó van arról, hogy a „szó a Sarlót illeti”, ott állapítottam meg, hogy az ifjú erők ahogy félretolnak: történeti tény és ott kértem, könyörögtem, hogy néha szólhassak én is. Ezt írta Az Űt szerkesztője. Hogy Pozsonyban mi történt, hogy a Sarlósok mint és miért váltak ki, azt most tudom teljes pontossággal leveledből. Köszönöm, hogy ezt megírtad. Erről nekem senki sem beszélt. Pedig Edgár most egy hónapig itt volt nálam (tegnap ment el). Nagyon szeretném, ha megtudnád szerezni a MUNKÁS-nak azt a számát, ahol ez a disznóság megvan. Nálam tehát elgyávulásról nem lehet beszélni, mert én ezeket a tényeket nem ismertem. Én Az Utat megszűntnek hittem, amikor kijött egy régebbi cikkemmel, tudomásom nélkül hónapok után (A gyilkosság kultúrája). Ez után szólítottak fel, hogy vegyem a kezembe. Hogy megvan a bátorságom, ha van rá fórumom azt megmondani, ami a szívemen, azt bebizonyítottam Az Ot ezidei évfolyamában, melyért nem egy két orrt kellett zsebrevágnom épp a legmagasabb fórumok részéről. Hogy van bátorságom szembeszállni giccsel mégha ezzel kockáztatom felfelé az ún. moszkvai arisztokratákkal szembeni pozíciómat, mutatja a Korunk Gergely ellenes cikke, melyért melynek én iszom meg a levét.

Még valamit kell tisztázni. Én nem azt nevezem árulásnak, hogy ti a Magyar Újságban írtok, de azt, hogy demonstratív írtok oda és Az ÚT-nak (noha tudjátok, hogy ezt

Stos, 12. IX. 1934