Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - VALLOMÁS - Bereck József: A fáknak szükségéről
VALLOMÁS egyébként nemes munkája. Egyszerűen pénzt akartam keresni. Ha jól emlékszem, minden egyes fűzfavessző elültetéséért három vagy öt fillér járt, s én csak azért csináltam olyan nagy buzgósággal ezt a munkát, hogy végre megvehessem magamnak az annyira vágyott lombfűrész- készletet. A lelkesítő érzés most fog el, sok-sok évvel később, amikor szülőfalumba haza-hazatérve látom, micsoda derék fákká serdültek azok a vékonyka vesz- szők, melyeket egykor én ültettem el az éltető televénybe. Erdő — emberiség. Egyazon betűvel kezdődő két gyűjtőfogalom, melyet napjainkban az is rokonit, hogy egyik is, másik is a létében van fenyegetve. Civilizációs ártalmak, feneségek tizedelnek itt is, ott is. Az egyik oldalon a stressz, neurózis, alkohol, dohányzás, kábítószer, a másik oldalon pedig a savas esők, az esztelen fakitermelés, a levegő- és talajszennyezés ... A közel egy évtizede elhunyt, a bevezetőben már említett jeles költő, Nagy László zsolozsmás szavai kívánkoznak a papírra: „Engem a fák dajkáltak, szoktattak az éghez korán (...) Mert roskadok térdre is a fűz kupolája alatt, mikor égszakadásban az orkán kidönti a nyárost. És tébolygok a jó katonák közt, a törzsükön szívek s betűk. Még saját monogramom is látom egy fekvő ezüstkatonán. Égnek fordult a gyökérzet, s mint nyúzott kócsagnyakak közt, ott lüktet a torkom. Leheletem is ordít: Meghaltak a fák! Amott az örökzöld tengere agonizál. Fenyveserdőről fújkálom a közönyös cementport, s reményem is gyanúsan szürkül. Te szürke Úristen, aki tétlenül nézed, mondd, Végzek-e munkámmal valaha is?! Zöld csillagom, tente, tente, aludj el, aludj ki örökre. Kicsoda dúdolja e gonosz bölcsődalt a piri- nyó földgolyónak? A beton-szívű. A vonal- zós vak tervező. A pusztítás terroristája. Ö utasít fűrészt a fához, kozmikus testvé- remhöz, akihez hűségem, imádatom láncol. Vicsorog ránk a vízszintes végzet. De a halálraítéltek fenségével ébren és álomban is fölkiáltok: Éljenek a fák!” Három éve, tavasszal a dunaszerdahelyi kórház királyfiakarcsai utókezelőjében töltöttem néhány hetet megrendült egészségi állapotom okán. Ez az egészégügyi intézet — mint sokak számára bizonyára ismeretes — a járás egyik legszebb és legjobban karbantartott történelmi parkerdőjében foglal helyet. Ez a varázslatos környezet az oka annak, hogy ma is jó szívvel, szívesen emlékezve gondolok vissza az ott töltött napkra. A betegségem ugyanis megengedte — mi több: egyenesen megkövetelte! —, hogy minden szabad percemet a parkerdő sétányain töltsem, lehetőleg ütemes mozgással, akár kocogással is. Való igaz, hogy a maga huszonhét, illetve húsz hektáros területével a bősi és a gombai parkerdő jócskán meghaladja a királyfiakarcsait (mindössze tizenkét hektár), de gyönyörködni valóval ez utóbbi is bőségesen szolgál. A parkerdő alapítói valamikor valószínűleg a már meglévő sarjerdőt vonták be a parképítésbe, így ez az erdőség figyelemre méltó bizonyítéka a helyi dendroflórának. Azért persze egzotikus faféiék is találhatók itt, közel húsz fajta, melyek közül a legértékesebbek és a szemet is leginkább elbűvölök a hatalmas platánok. A parkerdőben található megtermett egyedek a huszonöt méteres magasságot is elérik, s lenyűgöző látványt nyújtanak. Néhány óriási méretű kocsányos tölgy is található a szép tölgyesben; közülük a legterebélyesebb törzsének kerületét négy-öt méteresre becsültem. De hálátlanság lenne nem említeni az erdeifenyőket, virginiai borókákat, tujákat, tiszafákat, juharfákat, a kőriseket és hársakat, a borostyánnal befutott, bagolyrejtegető nyárfákat. Hallottam, hogy régebben hatalmas méretű szilfák is voltak a parkerdőben, de ezek mára sajnálatosan kipusztultak. Nos, ennyit a szép karcsai fákról, amelyek örökre megnyertek hívüknek. S nézzék el nekem az utókezelő osztály kedves orvosai és nővérei, hogy emlékezetemben szívesebben őrzöm ezeket, mint az ő figyelmes törődésüket. Amikor téli álmából tápászkodik föl a természet, az ember valahogy intenzívebben érzékeli annak varázsát és szépségét. Jómagam is az ilyenkor — bár roppant kelletlenül — visszavonuló tél „végnapjaiban” írom ezeket a sorokat. De tudom: hamarosan megélénkülnek az erdők, a mezők, az emberek ábrázata is felderül, mintha az ébredező természetben való jelenlétük további alkotómunkára ösztönözné őket. Az erdők hónapja is erre az idő
