Irodalmi Szemle, 1987

1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról

a légszomjtól nyüszítő levegőben, de százmilliárd süvítő nem surrog a Dög torkából, vinnyogva,

visítva

villog:

nincs bocsánat, nincs tévedés,

sziszegve pusztít az Ember-Szülte-Kés:

a holtak varjú-sötét agyüregébe mar,

nősténycsontvázak mohos ágyékában kapar,

mellhorpaszukban kotor sisteregve,

vijjogó gyémánt-nyilait az imára kulcsolt csontkezekbe

lövi,

öli

az agyonlőtteket, a felkoncoltakat,

az éhhalálba, öngyilkosságba űzött holtakat,

a születésben és szülésben meghalókat,

a jó halállal meghalt halandókat,

öli, akit megzabált a rák,

azt, aki a földön otthonra nem talált,

az idegbajban elsorvadtakat gyilkolja,

a hazáért elhulltak

csontvázába

tolja

lézersugár-nyelvét,

volt-anyába, aki védte anyanyelvét,

szétdobálja csontjaikat

a holdsápadt hold alatt, a megdermedt idő jég-felhői alatt, s visítva visítja,

van-e más, mint ez a várva várt, Fényes Feltámadás.

2

Ezerkilencszáznyolcvanhárom szeptember másodikén

— péntek volt, testvéri, kollektív és szép futball-délután — eltört

a lábam.

Pontosabban talán: kitört

a fiziológia

ős-dzsungeléből a bokám,