Irodalmi Szemle, 1987
1987/6 - Kulcsár Ferenc: Bizarr beszéd testünk metaforáiról
s hirtelen egy végtelen, fájdalmas fennsíkra értem! Hová, merre? ... Bénultan, riadtan törtettem a lét legtetejére — idegeim hálóin át a fényre. S elmosolyodtam; az öröklét előírt szabályai szerint... Mosolyogtam Orpheuszként, amint Eurüdikének int a felfegyverzett, szigorú pokolban, a telt ragyogású akolban ... A kórház felé autóval suhantunk, át a neonló városon, szívünkben finom bűntudattal, miként a vér oson a test-piramis titkos labirintusában, én az égő fájdalommal tusázva, barátaim a cinkos némasággal . . . És hirtelen úgy éreztem, szívem barlangjai megtelnek ugatással, s verejtékező ragyogással az Egyetlen-Lét után — zokogott a pulzusom szaporán: bokám két érett dióját az orvosok feltörik, felhatolnak fájdalmas idegrendszeremig, kényszerítenek: kínjaimmal gazdagabb legyek — halljam vesém ütődeszkáinak dülöngélőn doboló ritmusát, vérem részegülő s józanodó dalát,
