Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - NAPLÓ - Zádor András: Cseh irodalomról, cseh írókról

látható időn belül magyarul is napvilágot lát.

Máig sem tudom, miért nem kerestem föl Olbrachtot műveinek fordítása okán. Alighanem azért, mert úgy éreztem, nincsenek a szöveggel olyan problémáim, amelyeket az ő segítségével kellene megoldanom. így csak a háború után ismerkedtünk meg személyesen. Magas állami és pártfunkciót töltött be akkor. Jól emlékezett magyarul megjelent könyveire, de fordítóik nevére nem. Szívfájdítóan megtört, megfáradt ember benyomását keltette. Nem csodálkoztam rajta, mert ismertem a német megszállás alatt családjának írt két-három levelét, és tudtam, hogy azokat a nyomasztó éveket egyre romló idegállapotban és állandó életveszélyben töltötte egy félreeső kis faluban. Ekkor is írt, de az már nem volt az igazi Olbracht. Nem mindenki tud életveszélyben hajdani művészi önmagához méltó műveket alkotni, mint Fuőík vagy Radnóti. A háború után elhallgatott. „Mindent megírtam már” — mondta barátjának és írótársának, Karéi Novfnak. De „mindent” nem lehet megírni. Az ok más volt: tudta — bármi lett légyen is az, ami miatt tudta —, hogy a kárpátaljai trilógia szintjét nem érheti el többé. Ezért hallgatott el. És elhallgatása emberi nagyságát dicséri.

Karéi Capekről tudomásom szerint két magyar monográfia és egy — alkotómódszereit elemző — kötetnyi tanulmány jelent meg. Ezekből a magyar olvasó csaknem mindent megtudhat róla, és így ehelyütt fölösleges volna irodalomtörténeti jelentőségének objektivitásra törekvő meghatározására kísérletet tenni. Amit itt róla mondani szeretnék, az szubjektív olvasói és fordítói élményeimből ered. A legfontosabb olvasói élményem beidegződésből fakad: ha egy könyv első oldala nem kelt érdeklődést bennem, akkor nem olvasom tovább; vagy tovább olvasom, de csak h3 muszáj, például azért, mert le akar.ák fordíttatni velem és el kell döntenem, vállalom-e a fordítást; de néha azért, mert a sznobizmusom kényszerít rá. (Az utóbbi okból olvastam végig pélc'ául Joyce Ulyssesét). Visszatérve Ca- pekra: egyet’en könyvének sincs olyan expozíciója, amely nyomban le nem kötött volna. És ez olyan munkáira is vonatkozik, amelyek tovább olvasva csalódást okoztak, például a drámáira (az R.U.R.-t kivéve), regényei közül a Krakatitra és Az első csapatra. Egy másik, folytonos csodálatomat ébren tartó művészi sajátsága az egyénítés szinte bűvészi képessége. Sokszor egyetlen mondata elég ahhoz, hogy megtudjuk, kivel, kikkel van, illetőleg lesz ebben vagy abban az írásban dolgunk. A harmadik nagyszerű alkotói teljesítmény a nyelvkezelés utolérhetetlen virtuozitása. Nyelve stílusrétegeinek skálája a legemelkedettebb, a legpatetiku- sabb, a legveretesebb kifejezésmódoktól a beszélt nyelv legközvetlenebb, legkönnyedebb, legjátékosabb használatáig terjed. Csak a slangét kerüli, pedig kétségtelenül tökéletesen ismerte. A nyelvi mimézis legvillogóbb példáit a Harc a szalamand- rákkal-bán, a „zsebelbeszélésekben” és meséiben produkálta. Vannak aztán olyan tulajdonságai, amelyekre nem találok jobb kifejezést, mint azt, hogy imponálóak: káprázatos műveltsége, sokoldalúsága (politikai publicisztika, irodalmi és képzőművészeti kritika, zeneértés, színházi szakértelem, művészi fényképezés, rajzolás és... kertészkedés), de mindenekelőtt európaisága, a szó legnemesebb értelmében vett világpolgársága, amelyet ismét csak az irigylésre méltó cseh svétovost szóval lehet igazán kifejezni. Milyen kár, hogy a svetový spisovatel minősítésnek nincs magyar megfelelője, mert ez illenék rá a legjobban, mind az egész emberiség gondjait szívén viselő írói lelkiismerete, mind világhíre okán. Egyes monográfusai nem győzik hangsúlyozni csehségét. Merem állítani, hogy ismerem a cseh mentalitást (ha egyáltalán van bármiféle totális nemzeti mentalitás), de annak Capek- ban nyomát sem fedeztem fel. Az említett monográfusok megoldhatatlan feladat előtt állnának, ha állításukat bizonyítaniuk kellene.

Čapeket könnyű is, nehéz is fordítani. A legnehezebb a cseh eredetiben legköny- nyebbnek látszó szövegeinek a fordítása és ezek közül is a „zsebelbeszéléseké”. A sokkal nehezebbnek tűnő trilógia (Hordu- bal — Meteor — Egyszerű élet j ehhez képest gyerekjáték... De mindenképpen könnyű félrefordítani. Nem azért, mintha írásmódja bonyolult, eredetieskedő, excentrikus volna, archaizmusokkal és neologiz- musokkal hivalkodna, hanem az ellenkezője miatt: az olvasóval minél szorosabb és gyorsabb kontaktusra törekedve, gyakran szándékos „hanyagságokat” követ el, ami főként szintaktikájában, valamint szavak, mondatrészek, sőt egész mondatok fölöslegesnek látszó ismétlésében nyilvánul meg, és ezt magyar fordítóinak némelyike nyilván figyelmetlenségnek, véletlen bal