Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - NAPLÓ - Zádor András: Cseh irodalomról, cseh írókról

tudtam a cseh irodalomról is, mert egy nálam néhány évvel idősebb — Prágában tanuló — „filosz” barátom kitűnő érzékkel szelektált cseh könyvekkel látott el folyamatosan. Nagy élmény volt tehát megismernem azt a várost, ahol ezek a könyvek keletkeztek, és közvetlen közelről észlelni az ottani mozgalmas irodalmi életet. Szerencsés időszak volt az, hiszen a modern cseh irodalom akkor volt világkora teljében, akkor élte fejlődésének azt a fázisát, amelyet az irodalmak történetében aranykornak szoktunk nevezni. Hogy csak egyetlen műfajról szóljak: ezekben az években a'dta ki legjelentősebb regényeit Karéi Čapek, Josef Čapek, Marié Majerová, Josef Kopta, Egon Hostovský, Karéi Nový, Anna Maria Tiischová, Karéi Konrád, Karéi Po- láček, Géza Včelička, Marié Pujmanová, Ivan Olbracht és Vladislav Vančura.

Mindannyiuk közül egyedül Vančurát nem tudtam egyértelműen értékelni. Furcsa, mondhatnám ambivalens érzésekkel olvastam a könyveit. Tudtam, hogy ő a poetista próza csekély számú művelőinek legjobbika, csodáltam és élveztem magasrendű nyelvművészetét, gazdag fantáziáját és fabulációs könnyedségét, de sohasem tudott igazán lekötni. Sőt — bevallom — néha irritált. Még azzal a könyvével is, amelyet Prager kívánságára lefordítottam (Szökés Budára — Űtek do Budína). Csak egyetlen művét élveztem, és néhány évvel ezelőtt le is fordítottam [nehéz munka voltl), a Szeszélyes nyárt (Rozmarné leto], amely szerintem a legbájosabb könyv a cseh irodalomban.

Vancurával szemben Čapek minden és Olbracht csaknem minden írását zavartalan élvezettel olvastam. Éppen ezért örömmel fogadtam Prager javaslatát, hogy fordítsam le Olbracht Golet v údolí)át. Ez volt az első regényfordításom. Máig is sajnálom, hogy a könyv az Átok völgye (akkor még: Átokvölgye) címet kapta; én más címeket ajánlottam, mert sehogy se tudtam megérteni, miért átok völgye az a völgy. (A „golet”, gólesz, a szétszóró- dottságot, a diaszpórát jelentő galut héber szó jiddis változata], A fordítás nagy élmény volt számomra; talán csak a Nikola Suhaj tolmácsolása múlta felül; a Régi szép idők (Bejvávalo) és A legsötétebb börtön (Žáláf nejtemnéjSí) átültetése már sokkal kevésbé élvezetes, de annál köny- nyebb munka volt, a Jesenius színész barátsága (Prátelství herce Jeseniaj pedig olyan távol állt tőlem, hogy felajánlott fordítását nem vállaltam el.

Megpróbálom egészen röviden meghatározni, mi ragadott meg a Suhajban, az Átok völgyében és még a Gonosz magányosokban (Zlí samotári], amelynek három darabjából sajnos csak egyet volt alkalmam lefordítani (milyen kár, hogy ezt a nagyon szép könyvet magyar változatában valamiféle kiadói szempontok háromfelé szakították!). Nos, olvasói és fordítói csodálatom fő tárgya: Olbracht lelkialkatában: a szenvedélyes, már-már anarchisztikus szabadságszeretet; művészi teljesítményeiben: a legkisebb részletekig pontosan megfigyelt valóság és a képzelet szülte tünemények, mai kifejezéssel: a fiction és a non fiction tökéletes szintetizálásának képessége, amely e műveket a költészet szférájába emeli, Ezzel a három könyvvel lett Olbracht nagy íróvá. Nemzetközi mércével mérve is, ahogy azt a róla írt kitűnő magyar esszé szerzője, Spiró György megállapítja: „Bőven elég egy írói életműben két remekmű. Egy is elég volna. Őszintén szólva ezt a két művet egész földrészek modern irodalmáért nem adnám oda.” (Ti. a Suhajt és az Átok völgyétj. De a maguk nemében remekművek Olbracht kárpátaljai „riportjai” is. Ű nevezi ezeket az írásokat így, jóllehet nagy részük történeti-politikai-szociográfiai-nép- rajzi tanulmány, de szépírói, helyenként megkapóan lírai hangnemben megírva: 1932—1934-ben keletkeztek, és 1935-ben Hory a staletí (Hegyek és évszázadok) címen könyv alakban is megjelentek. „Kárpátalja felfedezése” is lehetett volna a könyv címe, mert noha ez az országrész az első világháború után Csehszlovákiához került, a cseh átlagember kevesebbet tudott róla, mint sok távoli, egzotikus országról. De a „riportok” más szempontból is érdekesek: egyrészt a tényirodalom mesterien használt eszközeivel mutatják be azokat a tárgyi alapokat, amelyekre a Suhaj és az Átok völgye külső történései épültek, másrészt betekintést nyújtanak Olbracht alkotómódszerébe, mert egyszerű összehasonlítással nyomon követhetjük rajtuk, hogyan formálta át a puszta és önmagában hétköznapi, valóságot lenyűgöző prózai balladában elmondott mítosszá a Suhajban, szívderítő költői anekdotává az Átok völgye két első novellájában, és megható melodrámává a kisregénnyé bővült harmadikban. A magyar olvasó számára külön érdekesség a több „riportból" is kibontakozó magyarságkép; ezért is örvendetes, hogy a Hegyek és évszázadok a Madách Kiadó jóvoltából be