Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói
— Fát! Sokat! Hordjad! Egész éjszaka felváltva táplálták a tüzet. A saját, tulajdon tüzüket. Boldogak voltak. Egész éjszaka a maguk szította, pirosán lobogó máglya ontotta feléjük a meleget. Ku’bu egészen beleizzadt a fahordásba. De megérte. — Tű!! —■ kiáltott fel elragadtatva, s újabb vastag ágakat vetett a rakásra. Közben a lángok belekaptak alsókarja bozontos szőrzetébe, s egy jó darabon lepörkölték. — Zzzz! — szisszent fel Ku’bu ijedten, de Tu’bának megtetszett a két, egymás után felhangzott kiáltás összhangzata, és bólintott: — Jó. Legyen tű-zz. Tűz. Reggel, amikor Bi’bi felébredt, Ku’bu ott ült a tűz mellett, s egy kövér nyulat forgatott egy jókora nyárson. Erre is állatian büszke volt, erre a nyársra, noha ezt a módszert is Tu’ba találta ki: ő nyomta a nyársat Ku’bu markába, s megmutatta, hogyan kezelje. De Tu’bát az ilyen gyerekes kicsiségek, mint Ku'bu idegen toliakkal ékeskedő büszkesége, sohasem érdekelték különösebben. Valami egészen más kötötte le a figyelmét. Most, amikor napvilágnál figyelte a hús elkészítésének új módját, valami erősen meglepte. A nyárs fölé hajolt, hosszan figyelte. Igen, nem tévedett! Figyelmeztetően megbökte Ku’bu vállát. — Kisebb. Ku’bu, mint rendesen, ezúttal sem értette, miről van szó. — Jó! — mondta vigyorogva, és csurgóit a nyála. — Hús. Jó! — Kisebb — mondta Tu’ba megfellebbezhetetlenül, s a két "keze segítségével is magyarázta. — Kisebb — mutatta szemléletesen. — Összemegy. Tűztől. Kevesebb. — Jó — hajtogatta Ku’bu makacsul. — így — jó. — Jó, de kisebb — védte Tu’ba a maga igazát. Ekkor ráadásul a húsból a parázsba cseppenő kövér zslrcseppek is magukra vonták a figyelmét, és bosz- szúsan felkiáltott: — Nézd! Ku’bu odaplllantott. A kárba vesző finom zsír láttán káromkodni lett volna kedve, ha futotta volna rá gyér szókincséből. így mindössze annyit tett, hogy gyorsan a zslrcseppek alá tartotta a markát. De csak annyit ért el vele, hogy a sistergő cseppek a tenyere vastag, repedezett kérgén és nem kevésbé vastag koszrétegén át is alaposan összeégették. Felnyalta a zsírcseppeket a markából, és csak azért is dacosan megjegyezte: — Jó. — Jó — bólintott Tu’ba. — Jó. De kevés. Kisebb. Ezen eltűnődtek egy ideig, aztán újra Tu’ba fejében született meg a megoldás. — Te — bökött rá Ku’bu mellére. — Te. Többet. — Mit? — kérdezte Ku’bu csámcsogva és rosszat sejtve, az: álla egy kurta mozdulatával. Nem tudta, hogy Tu’ba önkéntelenül felfedezte a mennyiségi és minőségi változások összefüggésének bonyolult folyamatát. — Húst. Többet — magyarázta Tu’ba. Kikapta Ku’bu kezéből a nyársat, mert bölcsen tudta, hogy a szemléltető oktatás minden fölösleges beszédnél többet ér. A nyársra, majd a tulajdon keblére bökött, és a nyársat forgatva, a hús sütését jelezve, megmagyarázta: — Ezt — én! — Aztán a kőhajltás, nyíllövés, bunkósújtás és a vadászat egyéb, hagyományos mozdulatait utánozva Ku’bu mellére bökött: — Hús — te! Többet!
