Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói

Vagyis te majd a jó meleg tűz mellett ülsz a fenekeden, gondolta Ku’bu fanyalogva, én pedig loholok tüskön-bokron át, hogy ellássam a konyhádat, és lehetőleg minden áldott nap friss nyúl, őz, szarvas, bivaly, esetleg fürj, fácán, fajdkakas kerüljön az asztalra.

Persze, ezeket sem gondolta végig ilyen hosszadalmasari és bonyolultan, egyrészt mert nem ismerte az olyan fogalmakat, mint „konyha” meg „asztal”, másrészt férfihoz méltatlan a sok beszéd.

Ezért mindössze ennyit mondott:

— Frászt.

Tu’ba elbiggyesztette az ajkát. Tudta, amit tudott, s főképpen azt tudta, hogy ez csak amolyan meddő berzenkedés. Férfibeszéd.

— Akkor te — nyersen — mondta egykedvűen. Mert hogy ő meg Bi’bi többé nyers koszton nem élnek, az az egy bizonyos.

Minek szaporítsam a szót: Ku’bu attól kezdve minden nap egy órával előbb indult el vadászni, este egy órával később vetődött haza. Tu’ba pedig rendületlenül várta a jobbnál jobb ínyencfalatokkal. Sőt, egy szép napon, a patak partján sétafikálva, egy esőstől kivájt, széltől kicsiszolt, öblös, nagy követ talált, felemelte, megszemlélte, megforgatta, aztán gondolt egyet, a kő mélyedésébe vizet töltött, a vízbe húst aprított, fűszeres növényeket dobált, és estére, akár hiszitek, akár nem, bölcs kétlábúim, pompás bouillon-nal lepte meg az urát.

Máskor meg nyúlpörkölt, bivalygulyás, töltött szarvasszegy, párolt őzgerinc, teknősbéka-pástétom, székelykáposzta illata töltötte meg a barlangot: Tu’bának már egész szakácskönyve volt a barlang falára vésve; minden alkalommal megörvendeztette valami újfajta, ínycsiklandó fogással a párját.

Ku’bu hízott a boldogságtól: minden állatbőrét kezdte kihízni.

Hanem egy szép napon aztán valami egészen mással lepte meg a kedves urát Tu’ba. Odakint farkaskergető hideg volt, de a barlangban vígan lobogtak a lángok, a kis Bi’bi gondtalanul játszadozott a ropogó, pattogó tűz közelében egy bivalycsontból faragott kis bubával. Ku’bunak békés boldogság öntötte el e látványra a szívét, amikor belépett nyájas otthonába és ledobta a válláról az elejtett vaddisznó emsét.

És ekkor következett a meglepetés.

— Itt — járt egy — mondta Tu’ba habozva, noha igyekezett könnyed, köznapi hangot megütni. — Egy — szomszéd .. .

— Mi?

— Egy — olyan, mint mi. .. Mint te . ..

— Egy kétlábú? — bámult rá Ku’bu elképedve.

Tu’ba elgondolkozott.

— Igen; asszem, kettő volt neki ... De száj — nem úgy járt, mint tied ... Másképpen csinál szájával szó ...

— Mifene?

— Ne beszélj — gyerek előtt — randán — vonta ráncba Tu’ba rosszallóan a szemöldökét, mert finom lelkű asszony volt. Aztán megmagyarázta: — Te mond: ha, ő mond: hah! Te mond: hu, ő mond: huh! ... Te hord ezt — mutatott a Ku’bu bal vállán átvetett állatbőrre —: itt, ő hord: ott — mutatott Ku’bu jobb vállára.

Ku’bu eltátotta a száját s már nyúlt is a bunkója után. Egy idegen? Egy betolakodó? Az ő távollétében? Itt, Tu’bánál? A féltékenység sárga ördöge — Ku'bu nem látott még ördögöt, de sejtette, hogy van — egyetlen pillanat alatt a hatalmába kerítette. Vöröset látott.