Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói
peredik, és milyen jó kis játéktere lehetne a fa körül, a bozót helyén.) A comb egy része parázslóit, az alsó fele megfeketedett. Ku’bunak végre sikerült elvonszolnia a húst a fa közeléből, kárvallottan nézegette. Aztán felkapta és hevesen, dühödten a földhöz csapkodta. Tu’ba kíváncsian szemlélte. így akarja porhanyóssá tenni? Ez szüntelenül új módszereken töri azt az ostoba fejét. Ha a hús nem eléggé porhanyós, ha rágós, kemény, akkor az ember felkap a földről két alkalmas, sima követ, egyiket az egyik markába, a másikat a másikba, és azzal veri a húst porhanyóssá. Ezt minden hülye tudja. Már nézett is alkalmas kövek után, de aztán egyszerre megértette, hogy nem erről van szó. (Tu’ba, amint talán már említettük, nem volt ostoba asszony: nagyon hamar felfogta a dolgokat.) Közelebb lépett Ku’buhoz. Ku’bu azt a piros izét akarja leverni az őzcombról. Még egy lépéssel közelebb lépett, hogy jobban figyelhesse a munkát, s ekkor újra megcsiklandozta az orrát, az ínyét, a gyomrát az imént érzett kellemes szag. Ku’bu végzett a csapkodással. Talán sikerül még valamennyit megmentenie a húsból. Előkapta a dereka korca mellől a kőkését, lekanyarintott a combból egy darabot. Az orrához emelte, s fénylő ábrázatán valami különös, meglepett, örömteli és várakozásteljes kifejezés villant fel. Mohón belevéste a fogait a húsba, s a képét olyan földöntúli boldogság öntötte el, mint amikor azon a bizonyos napon a barlangjába vonszolta Tu’bát és ... Tu’ba elpirult. De hát ez most igazán nem a romantikus visszaemlékezések ideje volt, s miután Tu’ba mindig is gyakorlatias szemlélettel és érzékekkel rendelkezett, goyrsan Ku’buhoz lépett és kikapta a kezéből a húst. Beleharapott és kéjesen felnyögött: — Jó! — Jó! — mondta Ku’bu is, és újra magához kaparintotta a húst. — Jó! Amikor végeztek az őzcombbal, Tu’ba elgondolkozva nézegette a még egyre izzó fa maradványait. Az járt az eszében, hogy ilyen módon elkészítve a hús Bi’binek is bizonyára jobban ízlene. Talán egészségesebb is lenne ilyennel etetni. Gyorsabban is fejlődne tőle. Arról nem is beszélve, hogy a hús így sokkal jobb ízű. Ku’bunak is valami ilyesmi motoszkálhatott a fejében, mert elégedetten megnyalogatta a szája szélét, aztán nyomatékosan az itt-ott még lobogó lángokra, az őzcomb csontjára, majd Tu’bára bökött. — így! — mondta parancsolóan. — így! Mindig így! Jó, gondolta Tu’ba tépelődve, de hogyan? Majd mindig várják meg, amíg egy ilyen fénylő, vakító izé belécsap valamelyik fába? Ilyet most láttak első ízben, amióta a földön caplatnak, hát akkor? Felpillantott a sötét égboltra, aztán Ku’bura nézett, majd újra az égboltra. — Onnan? — kérdezte, az égboltra bökve. Ezen Ku’bu is eltűnődött. Csakugyan, honnan? Lehorgasztotta a fejét, lemondóan legyintett. Hát akkor marad a régi étrend. Csakhogy Tu’ba nem adta föl olyan egykönnyen a dolgokat. Felkapott egy száraz faágat, elgondolkozva a lángok közé dugta. A száraz gallyból keskeny, fehér füstszalag gomolygott elő, aztán váratlanul láng csapott fel. — így! — kiáltott fel Tu’ba diadalmasan. — így! Siess! S mert Ku’bu nem fogta fel nyomban, mit kíván tőle, türelmetlenül toppantott:
