Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói
fuvalkodott hiúságában. Mintha ez — mármint Bi’bi, mindeddig egyedül csak neki sikerült volna. Na igen, óriási része volt benne . . . Ku’bu szemrehányóan feléje fordította a fejét. — Fáj! — mutatta a kezét. Tu’ba legyintett. — Köpj rá! — mondta egykedvűen, de aztán váratlanul szimatolni kezdett. — Muti! — mondta kíváncsian. Ku’bu sértődötten, illő részvétre áhítozva, eléje nyújtotta a mancsát. Két kis piros folt látszott a vastag, bütykös, kérges hüvelyk- meg a mutatóujja begyén. De Tu’bát ez nem érdekelte különösebben. Ku’bu keze fölé hajolt és figyelmesen szaglászni kezdett. Aztán csalódottan elfordította a fejét. — Nem — mondta. — Nem. Pedig valamit határozottan érzett. Túl a füst csípős szagán, valami egyéb illatot, amely határozottan kellemes volt: s különös módon nem is az orrát, hanem mintha az ínyét és a gyomrát csiklandozta volna. Ku’bu megbántottan visszahúzta a kezét. Biztos távolból a ropogva égő fatörzs és a hamvadó kéregdarabok körül kezdett körözni. Aztán váratlanul, vadul felordított: — Ha! De az üvöltésből ezúttal nem a kényeskedő fájdalom, hanem egészen határozottan a lobogó düh hangja harsant ki. Tu’ba értett hozzá, hogy megkülönböztesse Ku’bu különféle üvöltéseinek a hangárnyalatait, és ezt a hangot is ismerte. Egyszer, amikor Ku’bu éppen vadászni volt, ő bekebelezte az előző napról eltett kis húsmaradékot — valami nyeszlett, inas madárból származott az egész, nem sok rágcsálnivaló maradt belőle —, persze Bi’binek is adott egy-két falatot, miután előzőleg a tulajdon fogaival kellőképpen megcsócsálta a falatokat, s a végén még a gyönge csontocskákat is elropogtatta. Ku’bu majd hoz friss húst vacsorára. Csakhogy Ku’bunak aznap még egy nyavalyás nyulat, egy lomha denevért sem sikerült elejtenie, de még egy árva halat, dülledt szemű békát sem bírt elcsípni, és éhesen, fáradtan, tüskéktől megtépázva toppant be a barlangba. — Húst! — üvöltötte már a barlang bejáratából. De hús már nem volt volt egy morzsányi sem. Hát akkor üvöltözött Ku’bu ilyen vérfagyasztóan. — Hú! Tu’ba kérdően rápillantott. Akkor látta, hogy Ku’bu a lángoló fa mellől próbál valamit elrángatni. Kíváncsian figyelte. Ku’bu vadul csapkodott, sziszegve toporgott az izzó zsarátnok közepette, s közben egyre rángatta azt a valamit. Aztán a két szétterpesztett lába között hátrapillantott, s látta, hogy Tu’ba tétlenül, kényelmesen ül a helyén. — Ha! — ordított fel Ku’bu bőszen, és fenyegetően rámordult Tu’bára: — Hé! Ide! Tu’ba letette Bi’bit az öléből, óvatosan elhelyezte a földön, kellő távolságra a szikráktól, pernyétől, aztán ráérősen Ku’buhoz sétált. — Mi van? — Hús! — ordította Ku’bu vicsorogva, s Tu’ba akkor látta, hogy Ku’bu az előző napon elejtett őz maradékával, egy teljes, érintetlen, jókora őzcombbal viaskodik. A combot a fa egyik ágára akasztotta este, nehogy éjszaka elemelje valami vagy valaki, és amikor az a vakító, sistergő, fényes izé belevágott a fába, a comb lepottyant az ágról és fennakadt a fa tövénél elburjánzott bozótban. (Tu’ba már százszor kérte Ku’but, hogy irtsa ki a bozótot: Bi’bi lassan felese-
