Irodalmi Szemle, 1987
1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói
számított. Ha nem rettegnek annyira, a legszívesebben visszarohantak volna a barlangba. A fa, a barlang szájánál álló hatalmas fa lángolt. Pattogva leváló kérge szikrákat hányva robbant át a fejük felett, pernyével lepve be bozontos hajukat és maró füstöt ontva a szemükbe, torkukba, tüdejükbe. Másrészt — a csípős, jeges szél, amely az imént még a barlangot is végigseperte, kezdett alább hagyni, és a lángoló fa felől kellemes meleg áradt feléjük. — Hó! — mondta Ku’bu meglepetten, és megpróbálta kiszabadítani magát Tu’ba görcsös öleléséből. — Hó! — mondta még egyszer, és a lángok felé fordította az arcát. Faggyúval (nyáron a napfény és a rovarok, télen a szél és a fagy ellen) vastagon bekent képe pirosán ragyogott a tűz visszfényétől, s a rémület helyébe valami homályos, ismeretlen jó érzés kezdte befészkelni magát Ku’bu tompa tudatába. — Hói — kurjantott fel harmadszor is, és megbökte Tu’ba vállát. — Jó! — mondta nyomatékosan, a lángok felé intve. — Jó! Tu’ba feltápászkodott Ku’bu hóna alól, felült. — Nap? — kérdezte bizonytalanul, mert ő is megérezte a lángok melegét, s tudta, hogy a meleget csakis a Nap szokta ontani. Ha nincsen Nap, nincsen meleg. Ez csak világos. Tu’ba nem volt buta asszony. — Nap? — Nem! — intett Ku’bu határozottan, és a komor, sötét égbolt felé intett. — Nem! Nap — nincs! — Hát? — kérdezte Tu’ba értetlenül. Ku’bu újra a lángoló fa felé fordította fénylő ábrázatát. — Ott! — mondta. — Ott! Tu’ba hitetlenül bámult a lángokba. — Ez? — Ez! — mondta Ku’bu olyan büszkén, amilyen büszke csak egy igazi, öntudatos férfi lehet olyasmire, aminek a létrehozatalához az égvilágon semmi köze sem volt. — Ez! Diadalmasan felállt, megdöngette a mellét — ez is egy olyan ostoba, önhitt szokása volt, amelyet Tu’ba nem szenvedhetett, de most kivételesen nem szólt miatta —, aztán töprengve az egyik még izzó kéregdarab fölé hajolt. Óvatosan kinyújtotta a kezét és félénken megérintette a szép, piros izzás felületét. De nyomban vissza is kapta a kezét és felordított. Tu’ba oda sem pillantott. Amióta Ku’bu egy szép napon ráugrott egy szikla mögül — Tu’ba éppen ehető bogyókat gyűjtögetett az erdő szélén —, aztán sebtiben leütötte és a barlangjába vonszolta, hallott ő már efféle ordításokat, éppen eleget. Napjában többször is. A hímnemű kétlábúak örökké ordítoznak. Ku’bu is. Darázs csípte meg, amikor a patak fölé hajolt, inni — ordított. Vad- méhek szurkálták össze, amikor a mézüket fosztogatta — ordított. Hasba rúgta az őzbak, amikor Ku’bu becselezte és rávetette magát — Ku’bu ordított. Tüske, tövis fúródott a talpába, a körme alá, kődarab pottyant a kobakjára, amikor kidugta a fejét a barlangból, majmok dobálták meg kaviccsal, kemény bogyókkal, faág csapott az arcába, amikor az erdő sűrűjében csörtetett — Ku’bu mindig ordított. A férfiak olyan kényesek minden apró-cseprő kis fájdalomra, akár a magatehetetlen bébik. Bezzeg, amikor ő a kis Bi’bit szülte, és a szeme is kifordult a kínoktól, miközben a világra nyomta, hangtalanul, némán, csak a körmét vájva a tenyerébe és az ajkát harapva véresre, Ku’bu szétterpesztett lábbal, büszke harci pózban állt a barlang szája előtt és a mellét döngette fel-
