Irodalmi Szemle, 1987

1987/5 - Rácz Olivér: A tűz csiholói

R Á C Z OLIVÉR A TŰZ C SIH O LÓ I

Égett gyermek fél a tűztől: ne játssz a tűzzel, mert az nem lángszóróba való. De ha azt akarod, hogy más kaparja ki számodra a parázsból a gesztenyét, előbb gondosan számold meg, hány darabot raktál bele te magad.

(Pudingfejű Wilson kiadatlan naptárából )

A

inikor az a vakító, sistergő, fényes izé fülsiketítő csattanással belevágódott a fába, Ku’bu azt hitte, elérkezett a világ vége, elkövetkezett az utolsó ítélet napja: ez a szörnyű valami pontot tesz az életük végére.

Természetesen mindezt nem gondolta ilyen pontos és logikus sorrendben végig; egyrészt, mert nem volt rá ideje: az egész egyetlen pillanat alatt játszódott le, másrészt, mert Ku’bunak fogalma sem volt olyan dolgokról, mint „világ” meg „világ vége” meg „utolsó ítélet”, sőt, az életről is csak annyit gyanított, hogy ő létezik, meg Tu’ba és Bi’bi is léteznek, de ők hárman Is csak addig léteznek, amíg van mivel megtömniük a hasukat, továbbá gondosan elkerülik a szomszédos völgyben meg a hegyodal sziklái között csellengő többi kétlábú súlyos, orvul lecsapó bunkóit.

Éppen ezért, az előbbi gondolatmenetet mindössze egyetlen, rémült, mindent egybefoglaló és mindent összegező horkantásban fejezte ki:

— Hóóó! . . .

Tu’ba még ennyit sem mondott; rekedtes torokhangján tompán felnyöször- gött, és megpróbálta Bi’bivel a karján Ku’bu hóna alá préselni magát.

Amikor kirohantak a barlangból, mert a szörnyű mennydörgés úgy megrázta a fejük fölé boruló agyagmennyezetet, hogy azt hitték, nyomban a fejükre omlik, merőben ösztönösen cselekedtek. Gondolkodás nélkül. Ku’bu a kőbaltájával meg a bunkójával a vállán, Tu’ba Bi’bivel, a kislányával a nyakában — az ember mindig a legféltettebb kincseit igyekszik menteni —, Ku’bu erősen megszeppenve, de vadul; Tu’ba valamivel óvatosabban, de ő sem kevésbé begyulladva. De arra a látványra, amely odakint fogadta őket, egyikük sem