Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
mányában. Gyakorlatilag tehát mi még — a Jelzett vita rá az ékes bizonyíték — nyakig benne álltunk a sematizmus latyakjában. E seszínü optimizmussal szemben Saint-John Perse tengere, Cocteau Eluard-búcsúztatója, Breton „szabad társulásai“ és társításai, Guillevic tüll-realiz- musa — a Tömegsír például —, vagy Pré- vert vaskossága különös ragyogással világította be napjaimat. (Hogy versíró mivoltomat ezek a szabad áramlások miként érték és érintették, arról most ne essék szó.] Egy biztos: gyönyörűség volt számomra akárcsak föllapozni is ezt az antológiát. Azóta természetesen volt sok-sok emlékezetes versélményem az egyetemes magyar- és világirodalomból egyaránt. Kassák Lajos, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Kányádi Sándor sok szép költeménye maradt meg bennem. Egy időben pedig az amerikai Carl Sandburg versei kötöttek le, a sok közül is elsősorban A fű című: Ës rakjátok egymásra a holttesteket Gettysburgnál Ës Y présnél és Verdunnél rakjátok őket egymásra. Hányjátok őket a jöldbe ... En vagyok a jü. A munkát bízzátok rám. Igen, én vagyok a fű, meg te; mi élők valahányan... A vég a kezdet — két sand- burgi sorba sűrítve ... Olyan helyzet ez, ahonnan már nehéz továbbmozdulni, ahonnan nehéz a versolvasás szépségeiről s kínjairól bármit is leírni. Ám a fű példája: hogy amikor valamit elfed, valami mást meg is mutat. Lehet, hogy ez a jövő reménye, ám az is meglehet, hogy a jövő kudarca . . . Néha azt gondolom, hogy ez már nem is a választás lehetősége, hanem a hit dolga. Elfogadom, vagy elvetem. Miért mondom mindezt? Közel tíz esztendeje volt egy olyan éjszakám, amikor — meglehet csak magam hiszek ebben — egyetlen hiVALLOMÂS ányzó verssor tartott ébren és — életben. A helyzet a következő volt: ahogy felébredtem a műtét után, az volt a parancs, hogy nem szabad újra elaludnom. Bármennyire is abszurditásnak tűnik, versekkel próbáltam ébren tartani magamat. De egyszer elakadtam. Éva lányom abban az időben élte Weöres-korszakát, s én vele együtt ismételtem Weöres gyermekverseit, szinte naponta. Nos a Télország című versike egyik sorát ott és akkor sehogy sem tudtam megtalálni. „Tekereg a szél / csavarog a szél...” eddig ment, de a harmadik sor elveszett. A negyedik már előcsillant: „mit üzen a tél?” Életem leghosszabb éjszakáján át kerestem a hiányzó harmadik sort — hiába. így virradt rám az a márciusi hajnal, egyetlen verssor hiányával, de — rám virradt! A „didereg az eperág" később megkerült s visszatalált a magar helyére a versben, s bennem is. Azóta is gyakran elgondolkodom afelől, hogy mitől lehet a versnek, a szónak ekkora ereje?! Hogyan képes megtartani, vagy el- veszejteni az embert. Tőzsér Árpád egyik versében „szóhatalmakról“ beszél, amelyek „megkínoznak és élni hajtnak”. A lénye: get így fogja össze: A szó elpusztít, a szó megéltet. A szó megváltás, a szó: végzet. A vers is, tettem hozza ezek után. Ha van, úgy, ha hiányzik, azáltal. Töprengéseim elején leírtam, miszerint arra a kérdésre igyekeznék választ találni, hogy a költészet miként okozhat egyazon időben gyönyörűséges élményt, kínt és nyugtalanságot? Valamiféle választ ide erőszakolhatnék, ami talán nem is volna teljesen elvetendő. De ahogy újraolvastam a leírtakat, úgy találom: jobb, ha nyitva marad minden lehetőség, s mindenki számára a — versben. Mert valószínűnek érzem, hogy a verset mindenki másként éli meg, s hordja magában. Szépségét, kínját egyaránt.
