Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
VALLOMÁS hetséges — töprengtem —, hogy azokat a lépcsőket, amelyeken Krisztus a római császár helytartója elé lépett, később elszállították Rómába, s valóban ott állnak ma? Aztán az is megfordult a fejemben, hogy olyan utalással állok szemben, amelyet nem ismerek, s így hiábavaló minden töprengésem. Talán a megoldáshoz a vers keletkezésének az ideje vezethet el: 1952. Gyanítom, hogy Holan az akkor folyó politikai perekre utal... Bár ez is csak föl- tételezés, mint a többi. A dolog lényege, hogy — versolvasóként — itt állok legalább húsz esztendeje szemben egy verssel, amelyet szó szerint értek, le is fordítottam, de igazából megfejteni mégsem sikerült. Ezt a permanens állapotot nevezem a versolvasás gyönyörűségénél!: és kínjának: a mindig újra ismétlődő titkot, a meg-megújuló — és megújító! — szellemi izgalmakat. Már korábban utaltam arra, hogy ez az időszak —■ az ötvenes és a hatvanas évek fordulója — terelte érdeklődésemet a hazai költészet irányába. A „cseh” korszakom ezt az érdeklődést egy kicsit háttérbe szorította. Hogy miért, annak igen egyszerű a magyarázata. A „seregben” töltött huszonhét hónap alatt alig jutottam hazai magyar könyvhöz. így az ötvennyolcas nagy kirajzásnak szellemi izgalmakat kavaró hullámai sem jutottak el hozzám. A versek sem, holott akkor a „nyolcak” közül Cselényi Lászlóval, Zsélyi Nagy Lajossal és Simkó Tiborral már találkoztam rövid bratislavai újságíráskodásom idején. Verseikkel persze gyakrabban. Tőzsér szép versét, a Férfikor így jöjjt már említettem; de ekkortájt íródott a hatvanas évek ele- ján a Fémek ideje, amely különösen közelről érintett, hiszen magam is alig vetettem le a „fűzöld ruhát“. így nagyon is tudtam, mit jelentenek az ilyen sorok: Holnap már tán vasba öltözünk gumigázálarcba költözünk aktívszénből szívunk levegőt búcsúznak szánktól a szeretők De ebből a versből mégsem ez volt a legfontosabb, hanem az első szakasz két zárósora, amely evidenciaként maradt meg bennem mindmostanáig: mindig azt ütik ki menekül az erősnek a béke hegedül Botladozó költészetünk egyik legfontosabb üzenetének éreztem akkor, és annak érzem ma is Tőzsér Árpádnak ezt a két sorát. Hogy miért? A már idézett Ady-stró- fákra utalnék vissza ... Innentől számítva az itthon termett versek javát sorra idézhetném. Cselényi, Zsélyi Nagy Lajos, Tóth Elemér verseit. Az előttünk járó nemzedék közül Bábi Tibor és Ozsvald Árpád néhány szép és nagy verse kerülhetne még ide. De a hatvanas évek eleje már más horizontok felé is kaput nyitott. Ez idő tájt jutottam hozzá a Mai francia költők című antológiához (Do- bossy László szerkesztette), amely forgószélként pörgetett meg. Cocteau, Guillevic, Aragon, Tzara, Prévert, Eluard és minde- nekfelett Saint-John Perse verszuhatagai tettek próbára: „Baál tengere, Mammon tengere ...” Megszámlálhatatlan a kép és tékozló a versmérték. „De eljön az óra, mely a strófa áramkörébe szorítja vissza a kórust”. Ilyenformán. Vagy: „Baál tengere, Mammon tengere, ó minden kor és elnevezés tengere, más táj és örök idő tengere, ó ígéret Tengere ...” És tovább: „Mindig élt ez a harsogás, mindig élt ez a pompa. Ez a világon átvonuló remegés, ez a világon átfonódó ős önkívület, mit a világ valamennyi kavicspartján ugyanaz a fuvallat fogan, és ugyanaz a hullám harsog egyetlen hosszú mondatot, amelyben nincs szünetjel sehol, és amely mindörökre érthetetlen ...“ Ám ami az említett antológiában volt olvasható, csak csipetnyi abból, amit a Bóják parttalan hullámverése zúdított rám. „ . .. A férfi szívében magány. Különös a férfi, a parttalan, az asz- szony mellett, aki partlakó.” Más helyen: „És itt vagyunk dicsőséges népe között, mint tövis a látomás szívében. Kiáltani kell? Dicsérni kell? Ki az, aki elveszít mindent a pillanatban, vagy ki az, aki megnyer? . ..” Vagy: „Hallgasd élni a halált és hallgasd tücsökciripelését.. .” Költészetünk két évtizedes késettségének felismert szakadékai fölött olyanféle tériszony környékezett Perse olvasása után, mint egykor itt, e tizenkettedik emeleten, amikor először néztem ki az ablakon, s ahol most e sorokat írom ... Mert hiszen ez a találkozás időben majdnem egybeesett a Hétben Egy szemlélet ellen címen folyó vitával, amely Tőzsér írása nyomán bontakozott ki, s amelyet Fábry Zoltán foglalt össze Antisematizmus című tanul
