Irodalmi Szemle, 1987
1987/4 - FIGYELŐ - Gál Sándor: Tövis a látomás szívében
VALLOMÁS a József Attila verséből belém költözött nyugtalanságot csak tovább fokozta azzal, hogy ráébresztett: a kortárs költészetet, sem a hazait, sem a magyarországit nem, vagy csak hiányosan ismerem. Az alkotókor, mint sok más hasonló fölbuzdulás, tiszavirág-életű volt, de nekem mégis sokat adott, mégpedig azzal, hogy versolvasói érdeklődésemet a hazai költészet irányába fordította. De mire úgy-ahogy tájékozódhattam volna, egyszeriben a Šumavá- ban találtam magamat, olyan uniformizált világban, amelyben a költészetnek s a magamfajta versolvasónak-írónak minden nap egy külön kálvária, s minden perc és óra fölöslegesen elpocsékolt idő . .. Valami azért mégis haszonra fordíthatóvá vált belőle: Viszonylag jól megtanultam csehül, aminek következtében a cseh nyelvű újságokban közölt versekhez is közelebb férkőzhettem. így találkoztam például Miroslav Holub és Jirí Šotola költeményeivel. Különösen Sotolának egy szép verse ragadt meg bennem abból az időből. A címe: Venuše z Mélu (A milói Vénuszhoz], amelynek sorai szinte József Attila Ódájának magasában szárnyalnak: Vzal by eh te k sebé! skril bych te v sobé! kdo by té naši v takovém hrobé? (Magamhoz vennélek! magamba rejtenélek ki találna meg ilyen sírban téged? Heteken át próbálgattam lefordítani Šotola ,,ódáját“, de akkor a kísérlet meghaladta az erőmet. Később a Venuše z Mélut nem, de több más Sotola-verset lefordítottam magyarra. Legelsőnek az Óvod do poetiky (Bevezető a poétikába) címűt, amelyet az Irodalmi Szemle le is közölt: A zárórészt idézem, mert szerintem ez a legfontosabb: Potom, asi už k stáru, rozepíšeš si konečne svou velikou báseň, tu svou pošetilou a pfece neodbytnou báseň, na kterou ses tolik tešil a které sis tolik bál Ta báseň se ti pravdepodobne nepodarí. Ale to nie. (Később, az öregkor jelé megírod végre a nagy verset, a te balga, s mégis visszavonhatatlan versed, amelynek előre oly nagyon örültél, s amelytől annyira féltél. Az a vers valószínűleg nem sikerül. De sebaj. így. Talán föladatként, talán vigasztalásként — mindmostanáig. A „cseh” versolvasói korszakom néhány évig tartott; Sotola, Holub, Siktanc és Flórian mellett a legnagyobb olvasmányélményt Vladimír Holan költészete adta. Valami olyan titok tudója (volt) Holan, amelyekhez hasonlókat a huszadik század költészetében — már amit abból máig megismerhettem — csak Octavio Paz és Saint-John Perse munkáiban találtam. Holannal az volt a fő bajom, hogy bár legtöbb versét szó szerint értettem ugyan, mégis kétségek között hagyott, mert igaziból nem mindig tudtam felfejteni költeményeinek szövetét, a megsűrűsödött metaforákat, jelképeket és mitológiai utalásokat. Emlékszem, egy ízben jó két hónapon át kutattam Lót ötödik hüvelykujja után Bibliában, lexikomkban — hiába. A Lót paráználkodása lányaival című vers ugyanis azzal zárul, hogy lányai részeg ölét Lót ötödik hüvelykujjával nyitja (bontja) ki (fel) (Otzátkoval ich pátym palcem). Mivel akkortájt rettenetesen bonyolultnak éreztem a holani költészetet, így ebből az alapállásból próbáltam megfejteni a titkát, s közben nem vettem észre, hogy a ,,bonyolultság” tulajdonképpen: kegyetlen egyszerűség. Mert Lót ötödik hüvelykujja nem valami anatómiai csoda, vagy különlegesség — ott van minden férfitest közepén, s a nő felnyitása a biológiai szerepe... A vers címére kellett volna jobban ügyelnem, s már az elején! Mert a megoldást a cím magában rejtette. A Bíróság című versével azonban mindmáig nem tudtam megbirkózni. Ebben ugyanis — szabadon fordítva — az áll, hogy: Rómában még állnak a lépcsők amelyeken Krisztus Pilátus elé lépett. Több oldalról is próbáltam közelíteni e sorok értelmezéséhez, de maradéktalanul nem sikerült a kérdést megoldanom. Le
