Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Poór József: Az Emberkerülő

Aztán jött a hír, hogy Sámuel lábát törte. Persze Apafej tőreinek valamelyikében. De az Emberkerülő továbbra is sértetlenül büntette a falut. Ezt a szót, hogy büntette, egy alkalommal Sámuel ejtette ki, s a csapat akkor csak nyelvbotlásnak vélte.

Az árvákat és félárvákat a baleset érthetően az öreg portájára csalogatta, mert szentül hitték, hogy az öreg még kutyává változása előtt lépett a tőrbe. Különféle ürüggyel udvarába léptek, Apafej haláltmegvető bátorsággal néha még a házba is benyitott, miközben a többiek a fák törzsének túlsó oldalát támasztották, s várták, hogyha netán kicsapódna az ajtó s előrohanna az Emberkerülő, hát pontot tehessenek a dolog végére.

A csoda a szemük láttára mégsem akart megtörténni.

De történt valami más. Apafej egy idő után elszótlanodott, s olykor kenyeret, tejet, cigarettát vitt Sámuelnek. A csapat látta, hogy a rontást nem lehet megállítani. Már-már felkészültek arra is, hogy az Emberkerülő valamelyik napon egy fiatal kutyával jelenik meg a falu utcáin. Sámuel mint Ember- kerülő s Apafej mint csahos vérengző, loholnak fenyegetően az utakon. Figyelték, hogy Apafej szájszöglete nem habzik-e. És viselkedésében egyre több furcsaságot véltek felfedezni, amiért is úgy gondolták, hogy valamit tenni kellene. Ha ugyan az a valami nem lesz már késő, mert a pusztító villámlást követő morajlás is csak a megtörténés, a megváltoztathatatlanság igazolása.

— Beszélt neked Sámuel az Emberkerülőről? — lázadoztak körülötte a csapat tagjai, botjaikat szorongatva.

A vezér horkantott és a toporgók felé köpött. Aztán Lucika, aki vékony hangja miatt neveztetett ki Lucikának, Apafej parancsára a tejcsarnokból zsemlét vitt Sámuelnek.

Lucika a vártnál is korábban tért vissza a boltból, s falfehéren nyitott be a kisegítő raktáros udvarába. Furkósbotját a kapufélfának támasztotta, miközben a többiek, mint a varjak, a környező fák ágait lepték el. Lucika nyúlt is volna, meg nem is a konyhaajtó kilincse után, s oly fintorral állt ott, mintha a kilincs a kezébe sült volna. Aztán megpillantotta a vezér lombok közül alácsüngő lábait, s Apafej verésénél rosszabbat nem várva, belépett az ajtón. És akkor különös dolog történt. Cukros Lali érett almaként huppant az öreg kertjébe, s elindult a ház felé. Ki indította útnak, nem tudni, de a többiek is sorjáztak alá a fűbe, a vetésbe. Kis Dobos megdörzsölte szemét és megfordult. Mögötte Vasderes Benő gubbasztott, amögött pedig a vezér, aki a lendülettől már képtelen volt megállni. Ö taszigálta alá a fiúkat némán, félreérthetetlen fejbiccentéssel: Irány a Samu! Vasderes Benő oldalt hajolt, majd az előrelendülő vezér után osont. Míg odalenn porzott a fű és csattantak a pofonok, Kis Dobos elindult a ház felé. Mikor a konyhaajtóhoz ért, Apafej és Vasderes mellette álltak. Kis Dobos csendesen benyitott, s az odabentiek talán észre sem vették, hogy már valamennyien együtt vannak.

Sámuel arca szürke volt, meséjének is végéhez közeledett.

— Ügy ám, taknyoskáim — erőltette magát —, az idősebb Göröndi, miután megjött a városból, erősen a felhőket kémlelve megbotlott. Azt a cirádát, melyet az égnek zúdított! Mert lába alatt három szétszaggatott liba vöröslött, majd rátalált a széttépett tyúkokra és a kukorítóra. Kutyája, a várandós Göndör vackába zárva vinnyogott. Nem kétséges, a kanok a szabad porta láttán ott, náluk csaptak vérnászt.

Aztán Sámuel fordított a lapon. — Göröndi az esetet másoknak így mondta: A Göndört az erdőszélre vitte, de a kutya a madárzsivaj hallatán is csak vonított. Ekkor kenyeret lökött eléje, s amint az állat lehajolt, baltája hideg vasa éppen a nyakszirtjébe harapott.