Irodalmi Szemle, 1987

1987/1 - Jaroslava Pašiaková: A cseh és a magyar avantgárd színház genezise

Kassák, lemondott a dadaizmus felelőtlenségéről. Nem voltak hajlandók elfogadni Tristan Tzara véleményét: „Engem az abszurditás nem ejt kétségbe, mert magasabb nézőpontból az élet minden dolgát abszurdnak látom.” Ellenkezőleg, Illyés visszaborzad attól, hogy a rossz győzhet a jó fölött. S éppen ez a borzadás közös benne és Kassákban, s hasonlóak a szimbólumaik is. Egyikük sem fogadta el a lét abszurditásának dadaisztikus, közönyös tudomásulvételét. Küzdöttek a dadaizmus veszélyes klímája ellen, tudván, hogy „csak szellemünk bátorságától függ, hogy kipusztltsuk és újranépesítsük a földet” (Illyés Gyula).

Kocsis Rózsa szavaival „a magyar dráma és színpad az adott történelmi-társadalmi viszonyok miatt nem vívhatta meg XX. századi forradalmát. A hivatalos szemlélet ellen eleve vesztes lázadásra csak néhány javíthatatlan lázadó, forrófejű avantgárd vállalkozott” (Igen és nem. 358.).

És mégis, éppen az avantgárd kísérletezők dolgozták ki a munkásszínjátszás és a tömegszínpadok elméletét, különböző formáit, sőt műfajait is. A magyar avantgárd, bár nem voltak állandó jellegű „kisszínpadai”, figyelemreméltó, máig inspiráló eredményekkel gazdagította — s tette színesebbé, merészebbé — a mai fejlett magyar színházkultúrát.