Irodalmi Szemle, 1987

1987/3 - HOLNAP - Krausz Tivadar: Kritikuss

PÁLINKÁS LIBOR (1985/2) Aki maga választ célt magának, minden képes­ségét működteti, ha költőnek lenni életterv, akkor az ember minta után készült gép, és a másság elveszti vé­dettségét. A Holnapon belüli összeha­sonlítás ugyan korántsem a legszaba­dabb, de Feliinger Károly és J. Mé­száros László neve közé odakívánko­zik Pálinkás Liboré is. Ez már egy egész költői iskola? Ott, ahol a töké­letlenség még magas fokú, hasznos a különbözőség. Csupán az istenek lu­xusa lehet az azonosság. Pálinkás és említett társai összetévesztik az iste­nekét egymással, és így kreálnak egy- istenhitet. Mintha megfeledkeznének á világok sokaságáról, vagy most már a kritikuson a sor, hogy kitaláljon va­lamit, amivel zavarba ejti önmagát? RAVASZ JŐZSEFnek nincs szerencsé­je az Irodalmi Szemlével: mintha min­dig ugyanazt a versét közölnék (1984/ 9; 1985/2, 1986/3). Minden versének van legalább egy „szeme”, machettája viszont nincs, így az olvasó nem, vagy csak roppant nehezen lát át a kis versek sűrű dzsungelén, nehezen lát a versek mélyére. A kaotikus pátosz­ban vegytiszta költészet ritkán, álta­lában a zárósorokban csillan fel: „ne­héz vagy már csecsemőnek / nehéz a földnek nehéz a számnak” (Vers a Halálnak). Ravasz érzelmi forrongá­sainak, csapongásainak ősképe a buja indiai őserdő. Természeténél fogva minden ember viszolyog attól, hogy egy forrásba vizeljen, pedig ha a ten­gerbe vizel, az se különb. Ravaszt a vágyakozás és a félelem kalauzolja, gyönyör ébred benne, ha rátalál vá­gyaira. Ravasz nem ura sem fantá­ziájának, sem a nyelvnek, az előbbivel könnyebben fog boldogulni, mert az a sajátja, a nyelvet keserves harcban hódíthatja meg. A jónak és a rossz­nak olyan sajátos fajtáját teremti meg az irodalmi minőségben, a kettő annyi­ra egymásba fonódik, hogy sebészi műtéttel sem lehet őket egymástól szétválasztani: agyuknál fogva össze­nőtt sziámi ikrek. Ravasz egyelőre nem képes szándékaihoz, tehetségéhez felnőni, a fő akadályt a ragaszkodása okozza, erről le kell mondania, ne­hogy megrögzöttül iránytalan marad­jon, mert eddigi versei teljességgel iránytalanok. STOFKO TAMÁS (1986/3) # • • C. prózája egyetlen kegyetlen végkifej­let. Rádöbbent, a gyötrelemnek nincs végső határa. Ez az embert kicsiny­lelkűvé teszi, s a kicsinylelkűek bol- dolgsága a gyilkosok megnyugvása; a létezés utolsó tanúját is eltüntetni, a sorsszerű elzártságból való végleges elszabadulás ... Stofko Tamásnak mondhatnám, jobban is megírhatta vol­na ezt az írást, de ilyen rövid mű esetében nehéz erről beszélni, kevés a fogódzó. Annál is inkább, mert Stof­ko Tamásnak ez az egyetlen általam ismert írása. SZABÓ LÁSZLÓ Zeng a ház (1986/3) c. verse tipikus kamasz vers, s mint olyan, őszinte, az elmélyülés szándé­kával, de természetszerűleg még el­mélyülés nélkül. Ha Szabó László va­lóban kamasz, akkor örülök a versé­nek. SZÜCS ADRIENNE (1984/9) szakdol­gozatát nem tudom megítélni. Az in­formációk nagy mennyiségét tömören és áttekinthetően rendszerezve adja át az olvasónak, s ettől többet a dol­gozattól, mely ezt vállalta, nem is kí­vánhatunk. TALAMON ALFONZ (1984/7, 9) A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa c. elbeszélésével ismét bizonyí­totta, szorgalmasan járja a latin-ame- rikai s a kafkai próza és az abszurdok iskoláját. Bocsátó c. munkájának ger­jesztett lírai prózája szabadabban ke­zeli az összefüggéseket; kísérlet az eddigi talamoni gyakorlattól való el­szakadásra, vagy csak kiruccanás egy kissé ezoterikus preposttransz-hipper- ultra-szuperneó-ba. Talamon Alfonz jól tenné, ha az önfelszabadításnak ezt az útját járná, legalábbis egy ideig,

Next

/
Oldalképek
Tartalom