Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - HOLNAP - Krausz Tivadar: Kritikuss
tesen használ. így a versek egymást értelmezik, egymást erősítik. A versbeli szubsztancia külszíneként ismétlődő szavak mítoszteremtő erejűek; ilyen szavak pl. váza, tükör, szem, valaki, leomlott várfalak, másutt lerombolt vár stb. Feliinger verseit olvasva az az érzésem támad, tud valami titkot, amely versei szubsztanciáját adja. Titok természetesen nincs; versek vannak, melyek a titok létezését állítják makacs következetességgel. Hogy ezek a versek miként íródtak, nem titok számomra, az a kérdés, a verseknek és állításuknak van-e hitele, Feliinger, a költő, hiteles formában közvetíti-e hitét ...............kaparjuk meg kissé a versfelszínt, nézzünk bele a hatásmechanizmusba; minden Fellinger-vers a már fentebb említett versképlet alapján működik. Ez az egységes hangvétel erény is lehetne, de sajnos nem túl eredeti. — Pilinszky, Holan, Celan hatása néhol epigonizmusba sodorja Feliingert... Meg kell említenem Feliinger Károly irodalmi paródiáit (1985/10), melyek többé-kevésbé ülnek a parodizált szerzőkre; ajánlom Feliingernek, próbáljon paródiákat írni mesterei Műveire is (Pilinszky stb.) Majd parodizálja önmaga verseit is, ha más nem, hát ez majd elvezeti a mindenkitől független hangig ... G ULYÁS JÁNOS Blues (1984/9) c. verse a blues szigorúan vett formáját nem tartja be, akkor vajon miért blues? Gulyásnak öt sornyi közlendője van, ezt hígítja huszonnégy sorossá. Variál, kombinál, arra spekulál, hogy új és új összefüggések jönnek létre, de a sorok más és más sor- rendbelisége nem hoz meglepő találkozásokat. — Sorainak rendje nem egy gondolatrendszer belső rendbontást elkövető sorrendje, a sorok esetlegesen szóródnak egymás alá-fölé; akkor inkább a Rubik-kocka ... — Pedig a módszer remek, próbáljuk ki! „A jog az, ami közbmbös marad a különösséggel szemben.” (Hegel) Lehet így is: A különösség az, ami közömbös marad a joggal szemben, s máris jobb, ha a különösség az, ami jogos marad a közömbösséggel szemben!!! HAJDÜ ISTVÁN 1986 márciusában örülhetett első Szemle-beli publikációjának. Az utolsó játszma (1986/3) c. kisprózai írása az emberiség rémálmával, az atomháború gondolatával játszik. A novella természetesen nincs „megírva”, de azért erényeket is rejt magában. A következőket: dinamikusan indít, ami nem semmi! Élő párbeszédek hangzanak el benne! Az írás a legromlandóbb nyelvi alapokból épül, az argó modorát alkalmazza; ehhez bátorság kell, annál is inkább, mert az elbeszélői hang is ezt a modort hordozza (nem csupán a szereplők párbeszédeiben bukkan föl). „... a riadó csak gyakorlat... De a rakéták úton vannak kelet felé!” — hátborzongató, ha kellő empátiával olvassuk e hidegvérrel elejtett mondatokat. S a novella végén a felszólítás: „Igyunk!” — a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, az alternatívanélküliség, a fojtott kétségbeesés hangja, a kirobbanó röhögés hangja! Hajdú István a mindennapi betevő humánumot követeli! Ő lazokon! az „ismeretlen perifériákon teker” — ahogy Farnbauer is írja, pont Hajdú modorában, de nem ártana, ha — miként Farnbauer nyitott és érzékeny még Hajdú világára is — Hajdú is törekedne Farnbauer- hez hasonlóan az állandóan mélyülő gondolkodásra. Hajdú István „újérzékeny személyiség”, beszélőkéje működik — „kommunikátor”, ám meg kell tanulnia az írás szakmáját (a többi Holnapossal együtt).
