Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - PÓDIUM - Kmeczkó Mihály: Számvallató II.
Érdekes képet kapunk, ha összevetjük a zenés és a drámai műfajokat. A bohózat mindkét kategóriában csalódást okozott, ami meglepetésnek számít. A komáromi társulat nem is tűzött műsorára ilyen műfajú darabot. Ezzel szemben mindkét kategóriában nagy érdeklődés kísérte a klasszikus komédiákat. Ez a tény azt látszik bizonyítani, hogy a közönség — miközben a vígjáték válfajait részesíti előnyben — a fajsülyosabb szórakozást igényli. A tragikomédia drámai műfajként, a játék, a vígjáték és a szatíra zenés műfajként volt látogatottabb. A közönség mérlegén tehát a drámai műfajok találtattak könnyűnek — a zenés műfajokkal szemben. A legnyilvánvalóbban a dráma és a színmű átlagon aluli fogadtatása bizonyítja ezt, de döntő bizonyítékul a játékok sorsát hozhatjuk fel: a drámai műfajban csekély érdeklődést tanúsított irántuk a közönség, míg zenés műfajú produkcióként a kegyeibe fogadta. Az összevetések egyértelműen bizonyítják a szlovákiai magyar színházi közönség specifikus igényét a zenés színjátékok iránt. '7.4. A 6 mesejáték közül 5 csehszlovákiai magyar szerző műve. A színház tudatosan szorgalmazta ennek a mesejáték-ciklusnak a bemutatását — egyrészt azért, hogy helyet biztosítson a repertoárban a csehszlovákiai magyar drámának, másrészt hogy új színdarablrókat avasson, harmadrészt pedig azzal a céllal, hogy szülőföldünk megjelenjen, s történelmünk megelevenedjék a színpadon — éppen a gyermekközönség szeme (ás lelke) előtt. A „közönség-utánpótlás” a színház várakozásának megfelelő fogadtatásban részesítette ezeket a darabokat, a kritika viszont többnyire fanyalogva Irt róluk — és bizonyára igaza is volt, hiszen a gyermekközönséget — bár ez a legsúlyosabb bűnök közé tartozik — a legkönnyebb „félrevezetni”, esztétikai ízlését elsi- lányítani. A kialakult kritikai képet azonban engedtessék megtoldanom egy adalékkal. Véleményem szerint a Mateszban a jelenlegi körülmények között nem alakult — nem alakulhatott — ki a gyermekdarabok inszcenálásának egységes koncepciója, nemes hagyománya, vagy ha úgy tetszik: profilja. Ennek több oka is van. Egyfelől csak 1975 óta játszik rendszeresen mesedarabokat a színház, méghozzá felváltva: az egyik évadban Komáromban, a másikban Kassán. Másrészt nincsen a mesejátékoknak „ügyeletes rendezője”: a 6 mesejátékból csupán Konrád József rendezett kettőt, a többinek más-más rendezője volt. Harmadsorban: mai felfogásunk szerint lejárt a sablonosán didaktikus mesejátékok ideje. A gyermekek számára készülő mai produkcióknak attraktívaknak: „szellemben” („szellemességben”) és látványban gazdagnak kell lenniük. Ez a színjátéktípus a commedia deli’ arte hagyományaira támaszkodik, tehát megköveteli az artisztikus színjátszást. Ahol azonban ennek nincsenek meg a hagyományai, ott nehéz ezt elvárni. S végül a zenés produkciók kivitelezéséhez szűkös anyagi-pénzügyi kereteket is ide lehet sorolni. Az elmondottakból két következtetés adódik. Visszatekintve az elmúlt időszakra most úgy tűnik fel, hogy a gyermekdarabok alkalmasint jobb produkciót feltételeztek, mint amilyen végül is készült belőlük. Ha viszont előrefelé tekintünk, akkor hangot kell adnunk annak a meggyőződésünknek, hogy a jelenlegi állapotokban csak akkor állhat(na) be számottevő változás, ha a gyermekközönség színházesztétikai igényeit egy külön erre a célra alakuló társulat elégíthetné ki. Nem lehetünk ugyanis elégedettek azzal az állapottal, hogy a gyermekek csupán kétévenként egyszer lássanak színházi előadást. Ez szöges ellentétben van az esztétikai nevelés mai rendszerével és elveivel. S most a profilhiány fentebb vázolt okai mellé tegyük le a legfontosabbat! A gyermeklélektan mai Ismereteinek birtokában tudjuk — de ha nem tudnánk, egy-egy előadás perdöntő bizonyítékul szolgálhat —, hogy a nyolcadikos diák már nem kíváncsi arra, amiért az óvodás még önfeledten rajong, hogy más előadási stílust (és „jelzésrendszert”) igényel a kis és a nagy iskolás. Summa summárum: a gyermekközönségnek (is) legalább három rétege (korosztálya) különböztethető meg, s mindegyiknek megvan a maga befogadói sajátossága. Ha viszont egy társulat — mert a körülményei így engedik — csak minden második évadban tűzhet műsorára egy-egy gyermekdarabot, akkor a közönsége előadásról előadásra rendkípül nagy heterogenitást mutat: a kiscsoportos óvodástól kezdve a nyolcadikos diákig minden korosztály megtalálható a nézőtéren. Az inszce- nációt viszont csak egy korcsoport élvezi igazán (feltéve, ha ezt a többi korcsoport „magánszórakozása” lehetővé teszi számárai, az, amelyiknek — stílusjegyeiből ítélve — készült. A mostani állapot tehát tarthatatlan, hiszen arra semmi kilátás nincsen, hogy az egymástól távol eső falvak iskoláinak egy-egy tanuló-korosztálya azzal a cél