Irodalmi Szemle, 1987
1987/3 - Gál Sándor: Egyetlen idő
akik még ott állnak magányosan hallhatják a kiüresedett csillagok zuhanását kissé távolabb fák árnyékában az igen és a nem megtelik és összezárul a kettős mélység VIII. a reggel pillérei a fölkelő nap halálba-szédülése zománcfelhők lila tornyai között mezítlábosan ölelés emléke majd a víz ahogy előbugyog hidegen józanul a mozdulatok újraformálódnak értelmetlenül és feleslegesen nincs honnan és nincs hová IX. halálközeiben hangok délelőtti némasága seb emléke világosság átlőtt csillag a rohanás időntúli lendülete fölfelé egyre csak fölfelé makacsul elakadó lélegzettel miért?
/
