Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

kialussza magát, újra este lesz, tehát egy teljes napja elveszik csak azért, mert rossz vonatra szállt fel. Amikor kinyitotta szemét, úgy rémlett neki, a fülkében erőteljesebben rajzolódnak ki az árnyak, a fényesre koptatott fémalkatrészeken is tompábbnak tetszett a lámpa fényének csillogása, s a legszembetűnőbben óráján látszott a fény gyérülése, mert meg kellett erőltetnie szemét, hogy ki tudja venni a percbeosztás hajszálvékony vonalait. B. B. az egésznek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Azt hitte, szeme még mindig nem alkalmazkodott a látási viszonyokhoz. Mélyet sóhajtott, majd felállt, és szórakozottan kinézett a folyosóra. A folyosó sötét volt, és csak akkor tűnt fel neki, hogy egyedül az ő fülkéjéből árad ki fény. Óvatosan a következő fülke mellé állt, és bekukucskált a sötétbe, de nem látott semmit. Ekkor hirtelen belehasított

C. és az ismerősnek tűnő alak képe, mire bizsergő kíváncsiság fogta el, vágy, hogy megkeresse őket, hogy kézzelfoghatóan megbizonyosodjék kettejük létezéséről. Megragadta a fülke fogantyúját, és feltépte az ajtót. A sötét helyiségből enyhe narancsszag csapott ki, mikor erőtlen hangon beköszönt. Mivel valójában nem is várt választ, tanácstalanul álldogált az ajtóban, baljával még mindig a fogantyút tartva. Már-már becsukta volna az ajtót, amikor eszébe jutott, hogy az ajtó fölött van a villanykapcsoló. Felnyúlt a sötétben, és keze tapintása alatt kirajzolódott a vészfék fémhideg, leplombált alakja, a hőszabályozó skálája, majd a villanykapcsoló is. Felkattintotta a kapcsolót, és egy kis idő múlva, amint a gáz begerjedt, a neoncső pislákolni kezdett és sápadt fénnyel árasztotta el a kupét. A szeméttartó tömve volt félig száradt narancshéjjal, a csomagtartó hálójában pedig egy napilapot vett észre. Belépett a kupéba, és levette a lapot. Az úiság hátlapjának egyik darabja volt csak meg, s mivel B. B. azon nem talált semmilyen dátumot, az egyik cikkhasábot kezdte olvasni. Még az ötödik sorig sem jutott, mikor a folyosóról tompa koppanást hallott. Kinézett, de a sötét elnyelte a kocsi egész hátsó felét, egybeolvasztotta a kinti éjszakával. Kibámult az ablakon, és egyre nagyobb aggodalommal töltötte el, hogy odakint egyetlen lámpácskát sem lát semerre. Újra eszébe jutott C., ezért odament a következő sötét fülkéhez, hozzányomta arcát az üveghez, de az ablakon és az ajtón is össze volt húzva a függöny, ezért nem látott be. Fejét tekergetve megpróbált valamiféle rést találni a függöny ráncain, de ekkor a kocsi hevesen rázkódni kezdett, a rugók recsegtek, és a kerekek vadul kattogtak, mintha acélbilincsükből, a fékpofák harapásából akartak volna kitörni. A szerelvény alighanem összetett váltósoron vágtatott, mert

B. B. teste megbillant, a folyosó ablakának esett, amelyen keresztül legnagyobb örömére egy állomás fényeit látta. Megfeledkezve fájós kezéről, szinte letépte az ablakot, nehogy elmulassza az állomás nevét leolvasni, de a névtáblát még nem láthatta, csak az épület oldalfalát. A szerelvény pedig visítva fékezni kezdett, és ő belekapaszkodott az ablakba, nehogy az egyre növekvő erő ki- pördítse egyensúlyából. Az elnyújtott, csikorgó hang pedig szinte agyának részecskéit reszelte, addig a pillanatig, mígnem a kocsisor nagyot zöttyenve megállt. B. B. bárhogyan meresztgette is a szemét, nem látta a névtáblát, mert az egyik erős lámpa fénye olyan szögben világította meg, hogy a zománcozott bádoglapon csak egy vakító fénykorong csillogott. Megpróbálta felismerni az állomást egyéb ismertetőjegyei alapján, de abból a pár odvas fából meg máglyaként feltornyozott frissen pácolt talpfarakásból nem tudta. Az állomásépület előtt telt muskátlifejek virítottak, és úgy rémlett neki, ezt már látta valahol, bár azért az egész valószínűtlennek tűnt, s valamelyik álmának torzóban megőrzött epizódját sejtette a muskátlifejek mögött, vagy egy régi emléket, amely máshol játszódott, s csak fantáziája buzgó játéka azonosította éppen