Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

ezekkel a muskátlifejekkel. Az állomásépület földszinti ablakaiból csekély világosság szűrődött ki, mintha odabenn valaki petróleumlámpával vagy gyertyákkal világított volna, de egyébként a vonathoz senki nem jött ki. B. B. éppen indulni készült, hogy a következő kocsi valamelyik ablakából leolvassa a helyiség nevét, és megnézze, van-e valaki az állomás melletti fák alatt, mikor az egyik vagonatjó nagyot csapódva kinyílt, és egy alak szállt le. Az, alak fekete körvonalait B. B. egészen a lámpák fénykoréig követte, és ott C. útitársát és kísérőjét ismerte fel benne. Még a járása is hasonlított az övéhez. Mire rákiálthatott volna, az alak végleg eltűnt az egyik sötét épület mögött.

B. B. ádámcsutkája fel-alá ugrált, mikor arra gondolt, hogy most C. egyedül ül valamelyik kupéban. Maga elé képzelte C. alakját, de mielőtt még aprólékosan felidézhette volna ruháját, a ráncokat, a redőket, azt az elrendezést, ahogy utoljára látta, a mozdony fújtatva, rángatózva elindult. B. B. fejét az állomás- épület felé kapta, és suhanó árnyakat látott osonni a forgalmi iroda felé. Az állomásfőnök meg egypár vasutas lehetett tányérsapkában és zöld-piros tárcsával. De nem látta őket, mert a vonat nehezen lendült bele, ropogva fújtatott, mintha emelkedővel küzdött volna, így valójában veszett korcsokat is láthatott volna porban fürdeni, vagy szemhéja mögött köröző korongokat, és amíg az épület haloványan derengő ablakait fürkészte, a névtábla kicsúszott látószögéből, éppen csak az utolsó két betűt tudta elolvasni rajta. Nem jutott semmire vele, mert bárhogy erőltette is az egyát, tudomása szerint a környéken sehol sem végződött településnév éppen arra a két betűre. Azt gondolta, ipari rendező pályaudvaron vannak. Melaszszagot vélt érezni, szemét szélsodorta mészpor csípte. Űjra fázni kezdett, becsukta az ablakot, a kupéban eloltotta a villanyt, az újságot az ülésen hagyva visszament fülkéjébe. Leroskadt az ülésre, és még mindig azon gondolkozott, hová kerülhetett, bár a nagyobb településeken kívül felületesen ismerte csak ezt a környéket, és lehetségesnek tartotta, hogy idefelé jövet valami oknál fogva nem figyelt fel erre az állomásra. Talán nem is azt a két betűt látta a táblán, csak hasonlókat, és ez megnyugtatta, mert így kapásból három nevet is tudott mondani. Az otthona felé vezető sínpár melletti állomásnevek jutottak eszébe, szándékosan úgy változtatta meg a két utolsó betűt, hogy az beilljen útvonalába. Felállt és kibámult az ablakon. Odakint reménytelenül összefüggő falat alkotott az éjszaka, amelyben egyetlen lámpa sem világított. Reménytelenül kereste az üzemek és települések fényfüzéreit. Azokat a fényeket, amelyek hosszan kísérték a vonatot, ha néhanapján hazafelé utazott egy későbbi járattal. Szabályos időközökben telefonoszlopok süvítő hangját hallotta. Néha rozsdaszag ütötte meg az orrát, az ablak előtt kavargó szikraeső halt el. C. jutott az eszébe. Ügy érezte, C. most gyámolításra szorul, s ezért biztosan nagyon hálás lesz neki, mint máskor is. Másrészt kíváncsi volt rá, hogy ki lehetett a lány útitársa. Kénytelenül beismerte, hogy féltékeny az ismerős figurára. Magabiztosan lép be

C. fülkéiébe, és köszönti a lányt. C. egy olcsó szerelmi regényt olvas, amelyet ő is jól ismer, mert egy időben nagyon jelkapott könyv volt, és B. B„ ha véleményét kérték a regényről, mindig csak arról beszélt, ami rossz benne, bár magában elismerte, hogy elviselhető olvasmány. C. visszaköszön, de nem figyel rá, és mikor mégis felnéz, csak azért, hogy cigarettacsikkjét elnyomja a tömött hamutartóban. A csikk azonban leesik a hamu- és gyufaszáldombról, begurul az ülés alá. B. B. leül a szemközti ülésre, de rögtön meg is bánja, mert a lány mellé akart ülni. Zavarja, hogy a lány nem tette le a foszladozó támlájú könyvet, láthatóan elmerül az egyik legérdekesebb fejezetben, ahelyett, hogy az ő karjaiba fúrná magát, és őszintén beszámolna útitársáról. Csalódott