Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

kázni, ahol könnyen meglophatlak, vagy megverhetik a csavargók, esetleg rendőrök szállítják be a fogdába. B. B. úgy érezte, hogy torkát láthatatlan markok szorongatják. Legszívesebben zokogni szeretett volna. Belehunyorgott a dróthálós csupasz villanykörtébe, amely körül rovarok rajzottak mély zümmögéssel, időnként messze szétrebbenve, ha denevér csapott közéjük. B. B. eddig nem hallott, halk, elhalóan dobogó hangra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy poszméhek virágra szálló dongása, és csak később, amikor a zaj szaggatottá töredezett a csendben, kerékcsattogásra meg gépies, nehéz fújtatásra kezdett hasonlítani, támadt fel a remény benne, hogy talán vonat jön. Kifutott a vágányok közötti köves töltésre, hogy megbizonyosodjék a vonat érkezéséről, de nem látott semmit, sőt a zaj is egyre halkult, s őt űjfent elfogta a csüggedés. A sötét állomásépület felé fordulva káromkodni kezdett, apró terméskőszilánkokat rugdosott a sötétbe. Arra gondolt, hogy talán elnézte a menetrendet, és éppen ma nem jön vonat. Csak egy apró jelecske az egész, amit nem vett észre a menetrendben az időoszlopok tetején, és így érthető, hogy senki sincs talpon, sehol nem világít egyetlen lámpa sem. Ekkor újra felcsattant a fújtató hang. Közvetlenül a háta mögött. Érezhetően felkavarta a levegőt. A mozdony lámpái még eggyéolvadva csillogtak a távolban. B. B. testén remegés futott át, arca mosolyra húzódott, s a belső zsebébe nyúlt a jegyért. A távoli fénypont pedig szemmel láthatóan nőtt, kettévált, majd a két pontocska nagyobbodni kezdett. A zajból arra következtetett, hogy az gőzmozdonyé, és ezt furcsállotta, hiszen már évek óta nem látott üzemelő gőzmozdonyt. A növekvő zakatoló dübörgésben idegesen hátrafordult, vajon az állomásfőnök felébredt-e már, hogy piros lámpájával megállítsa a szerelvényt, mert szemafort sehol sem látott. De legnagyobb meglepetésére az épület sötét maradt, csak a névtábla fölötti csupasz izzó világított rendületlenül. Visszafutott az állomásépület felé, hogy láthassa a kocsisort, és majdnam sírva fakadt, mikor meglátta a teljes sötétségben zakatoló szerelvényt. Megfordult, és az állomásfőnök ablakát kezdte verni minden erejéből, csaknem kiütve keretéből az üveget. Amikor látta, hogy semmi reménye a forgalmista felköltésére, B. B. megfordult, hátha azóta a szerelvény lámpái kigyulladtak. De a sötétben legföljebb sejtette, merre van a kígyótestű kocsisor. Lemondóan arra gondolt, hogy a tehervonat csak át fog gördülni az állomáson, azért nem jött ki az állomásfőnök sem. Összekulcsolta kezét, földöntúli erőkhöz fohászkodott. Összefüggéstelen mormolását elsöpörte a sínen csúszó vaskerekek sikolya. Nem akart hinni a szemének, mikor meglátta az állomásépület előtt fújtatva megálló szerelvényt. Megörült, hogy felismerte a gőzmozdonyt lihegéséről. Amikor a mozdony kerekei közül kicsapódó gőzben megindult a vezetőfülke felé, hogy felkéredzkedjék a szerelvényre, látta csak meg az oldalszertartályt, a hengertestet átszövő csövek kusza vonalait, azt, hogy ez itt nagyon öreg típus. Nyugtalanította, hogy a vonatot nem jött ki senki fogadni, még csak krampácsolókat sem látott. A zsíros, olajos mozdony vezetőfülkéje alá érve B. B. nagyot köszönt, de nem kapott választ. Ügy gondolta, hogy talán a gőzdugattyúktól nem hallották, mert odabentről olyan hangok szűrődtek ki, mintha valaki szenet lapátolt volna, és tisztán kivehető volt a lapátról lesett széndarabok koppanása a padlón. Újra köszönt, de fentről csak egy nehéz vasajtó csikorgása volt a válasz, s ez egy kicsit dühítette. De nem akarta, hogy a vonat váratlanul elinduljon, és ő itt maradjon, ezért úgy döntött, hogy felmászik a mozdonyvezető és a fűtő mellé. Lábával megkereste a kinyúló vaslépcsőt, majd kezével fogantyút keresve végigsimította a kormos vaslemezeket. Jobbjával meg is kapaszkodott, de mikor baljával a kapaszkodó után tapogatott, tenyerét az egyik szelephez