Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

gott, gúnyos átkokat szórt fejére. Bármilyen hihetetlen is, B. B. a pokoli lármán át is világosan, tisztán értette szavait. Ám ekkor egy láthatatlan hullám újra átfordította, és a tűzhely üszkös fahasábjai közé gördült a finom hamuban. Bár fájt a lába, fel tudott állni. Mikor megfordult, egy fénypontot vett észre. Közelebb lopakodva látta, hogy a fényforrás egészen biztosan nem tábortűz, mert erőssége nem változik, hanem valószínűleg egy ablak négyzetén kiszűrődő lámpa fénye. B. B. az örömtől és a nem várt szerencsétől megrésze- gülve rohanni kezdett a fény felé, mint valami esetlen vacsoravesztő lepke, időnként teljes hosszában elnyúlva az alattomosan meglapuló gödrökben és sírkeretekben, de látva, hogy a fény nem fut előle, mint lápok lidérce, megsokszorozódott ereje és akarata. Tenyerét üvegcserepek szántották, arcába pókhálók csapódtak, ruhája zöld volt a fűtől, sáros a ragacsos földtől. Közelebb érve ki tudta venni, hogy egy ház földszinti szobájában világítanak. Örömében egészen az ablakig akart futni, de egy nem túl magas léckerítés megakasztotta^ Mint fuldokló a levegőt szívta magába a fényt, és bentről, öröme dagasz- tására, beszélgetés foszlányát vélte hallani, egy. íérfi üs egy nő fáradt, öreg hangját. Átugrott a kerítésen, és a ház ajtajához sietett. Az ablakból kiszűrődő fényből egy kevés a járdára is vetődött, így megállapíthatta, hogy eléggé megviselt állapotban van, bár megpróbáltatásai után azon is csodálkozott, hogy egyáltalán életben maradt. Odaállt a küszöbre, és restelkedve bekopogott. Odabent a beszélgetés ugyanolyan álmosító egyhangúsággal folyt, mint kopogása előtt, így arra következtetett, hogy esetleg nem hallották meg a kopogtatást. Üjra bekopogott, ezúttal már erőteljesebben. Szívverése felgyorsult, mert bent a beszélgetés ugyan folyt tovább, de csoszogó léptek közeledését hallotta, ruha súrlódását. Már-már újra ökölbe szorította a kezét, hogy megzörgesse a nehéz, vasalt ajtót, mert számára minden pillanat órák hosszára nyúlt, amikor az ajtó sarkig tárult. A vakító fényárban először senkit sem látott, és csak másodpercek múlva tudott kivenni egy torz árnyékot, amely az ajtólap mellett álló öregember testétől eredt. B. B. nagyon elcsigázottan nézhetett ki, mert az öregember úgy engedte be a szobába, hogy nem is kérdezett tőle semmit. Amikor az ajtó becsukódott a háta mögött, egy csúf vénember állt vele szemben, aki szőrös mellkasával a megtévesztésig hasonlított a boszorkányok mesteréhez. Az öregember a továbbiakban ügyet sem vetett rá, hanem egy szál bő gatyájá- ban visszacsoszogott a székéhez, majd lábait sziszegve belemártotta a gőzölgő vízbe. Bár nem kínálták hellyel, B. B. leroskadt vele szemben az asztal mellé. Egy vénséges vén öregasszony csorba poharat tett eléje, majd egy pókhálós üvegből zavaros bort töltött bele. B. B. furcsállotta, hogy az öregek nem kérdezték meg tőle, mit keres itt éjnek idején. Ügy gondolta, hogy legjobb lesz magának feloldania a feszültséget. Megköszörülte torkát, de mire nekikezdett volna, az öregember lábvizének csobogása megzavarta. Mégis elkezdte a mon- dókáját. Az öregemebert látszólag jobban érdekelte lábának alapos beszappano- zása, mint az ő mondókája, sőt az öregasszony is a tűzhely körül tett-vett, időnként fülsértőén csörömpölve a lábasok ^födőivel. B. B. szörnyen kényelmetlenül érezte magát, mert nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e vagy maradjon inkább csendben. Beleszagolt a borába, de annak ecetes, savanykás szaga elvette a kedvét attól, hogy megkóstolja. Az öregembert kezdte nézni megbabonázva, aki most lassan beszélni kezdett, időnként felpillantott, és találkozott a tekintetük. Megfontoltan, mintegy a szavai hatását lesve beszélt, s B. B. csak bólogatni tudott. Az öregasszony közben ételt mert tányérjába, leült B. B. mellé egy kopott, pokróccal leterített lócára, és fogatlan ínyével cuppogva rágta, marta az inas húsdarabokat. Az öregember nehézkesen fel