Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - HOLNAP - Talamon Alfonz: Az éjszaka árkádsorai

emelkedett, bal lábát kiemelte a szappanos vízből, ügyesen lehalászta a szék karfáján lógó foltozott törülközőt, és tyúkszemes, bőrkeményedéses talpát kezdte törölgetni. Ügy látszott, hogy a beszéd és a törülközés kimerítette, mert mondatait egyre gyakrabban szakította meg asztmás hörgése. B. B. azelőtt sem igen figyelt oda, most pedig már csak egy sereg mondattöredékkel találta magát szemben, s ez mérhetetlenül megnehezítette reagálását az öreg szavaira. Az öregasszony most szólalt meg először, halk hangját eltorzították a kövér húsdarabok, mert továbbra is rendületlenül, konokul evett, bár tányérjából mintha nem fogyott volna az étel. B. B. undorral elfordult tőle. Tekintete ekkor végigsiklott a szemközti falon, és az üveges kredencben, az egyik polchoz támasztva fényképet vett észre: egy parányi feszület mellett C. bámult a semmibe, színpadias beállításban hunyorgott, fényképészműterem fény özönében. Percekig nézte a képet. Ezt észrevette az öregember is, elhallgatott, s kis idő múlva az öregasszony is, aki befejezte a csámcsogást, és fejét mereven a fénykép irányába tartotta. Mindnyájan a fényképet nézték, mintha oltárkép lett volna, és valamilyen csoda lenne kilátásban tőle. Ám az öregasszony hamarosan újra tányérja fölé hajolt, mintha végzett volna ájtatossá- gával, az öregember is kiszállt a lavórból, a szék alatt cérnazoknijai után matatott, csak ő bámulta tovább magáról feledkezetten a képet. Miután az öregember megtalálta zoknijait, a szappanos, zavaros vízbe mártotta őket, és kimért mozdulatokkal hozzálátott kimosásukhoz. Amikor már megfelelő tisztának találta a zoknijait, a lavórral kicsoszogott a szobából, hogy kiöntse a vizet a kertben. B. B. arra gondolt, segíteni kellene neki, de ahhoz túlságosan idegennek érezte magát, hogy kivegye kezéből a lavórt, meg nem is tudta, hová önthetné a vizet. Az öregasszony meg csak magába temetkezve vacsorázott, ügyet sem vetett rá, sem az időközben visszatért öregre, aki a vizespadra tette a lavórt. B. B. hirtelen halaszhatatlannak érezte, hogy elinduljon az állomásra, pedig az öregember a fal tövében álló ágyhoz ment, valahonnan lepedőt meg vánkost ráncigáit elő, és szuszogva nakifogott az ágyazásnak. B. B. felállt, és az ajtó felé indult, kezét a kilincsre tette, de azért még félénken visszafordult, és látta, hogy az öregember széles mozdulatokkal tornázza bele magát hatalmas hófehér hálóingébe, az öregasszony pedig kitartóan mozgatja állkapcsait, mintha láthatatlan újságból olvasna öregesen. Időnként egy-egy darab húst kapott be, lafatyolta a levét, de ebben a pillanatban megszólalt a kredenc melletti óra, és a pontos óraütésre B. B. automatikusan elővette óráját, melyet még nagyapjától kapott. Örömmel állapította meg, hogy még elérheti az utolsó éjszakai vonatot, és egy pillantást vetett C. fényképére. Épp indulni készült, köszönést hümmögött, mikor az öregember a vállára tette a kezét, hogy kikísérje. A kinti léckapunál az öreg visszafordult, hálóinge fáklyaként lobogott a szélben. B. B. legyintett, és elindult a vasútállomás felé. A szél aszályos szőlőhegyek vörös porát hordozta, B. B. pedig megpróbált valami közömbös dologra gondolni, hogy kiverje fejéből ezt az átkos és fárasztó utat. Léptei tompán visszhangoznak a tűzfalakon, és időnként suhanó macskák körvonalait véli látni. Kis időközönként az órájára néz, hogy a foszforos számlapon leolvashassa az időt, és eszerint gyorsítsa vagy lassítsa lépteit. Ellenőrzésképpen benyúl belsőzsebébe is, nem vesztette-e el jegyét, amelyet délután, ideutazásakor vett. A jegye és az igazolványa is megvan, csak pénztárcája keresése okoz neki némi ijedelmet, de hamarosan azt is megtalálja farzsebében. A fák mögül szemétégető-telep nehéz bűze üti meg az orrát: dohszagú füst terjeng, de ez csak pár méteren át tart, és amint a levegő kitisztul,

B. B. teljesen váratlanul az állomásépület előtt találja magát. Az állomásépület