Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - Vajkai Miklós: Az idegen dolgok küldöttei
magamnak, hogy szorult helyzetem kékjét olykor kibocsáthatom az arcomra. A cigányképemre, melyből mint termőföldből az erő: éppen a cigányságom hiányzik. Midőn rákérdeztek: „Cigány vagy?” — én haragosan válaszoltam: „A cigány is ember ..Az bántott, egyszerűen az a tény abajgatott, hogy én már nem is vagyok cigány. Nem, nem vagyok cigány .. . Cigánymivoltommal már nem sokat kezdhetnék. Csak néhány trágár mondat, ami megmaradt emlékezetemben. Nem több. Midőn Mikla egy dalt hozott és arra kért, hogy fordítsam le az ő nyelvére, amely az én újkori, urambocsá', az én egyetlen nyelvem is: nem tudtam mit kezdeni. És midőn a romungoro Tharamine, aki történetekkel házalt, és balladákkal, lefordította az éneket, nem is értettem . .. És ma sem értem. És tán sohasem értem meg. Pedig az évek múlásával csak annyi örömöm maradt, hogy a dalok, amelyeket énekeltem, megelevenedtek előttem. De nem jutottam túl ezen ... És ez kevés. Keveset teljesítettem. Iszonyatos tél ... Emberemlékezet óta nem ígérkezett oly korán, mint abban az esztendőben. Ernáék levágták Tohonya Kázmért, a disznónemzetség kövér képviselőjét. A zsírt még az előző napon kiolvasztották. A hús is szépen mutatta magát. S most tele gyomorral ébredhettek. És majd megint tele gyomorral térhetnek nyugovóra, gondolták. — Hívjátok át Miklát... — mondta Erna. S mikor Mikla megérkezett, az asszony vette le róla a kabátot. — Ilyen érett kis kölyök ... — mondta. — Nyolcesztendős, de úgy mozog, mint a nagyöreg. Elérzékenyülve elnevette magát. „Káka tövén kiölt a ruca, jó földben terem a búza ...” és minél jobb az a föld, annál jobban terem. De gondozni, ápolni kell azt a földet, megmunkálni. „Mert mondom néktek: csak az a mag hozhat termést, mely a földben elenyészik. .De vajon milyen termést hozhat a Zőnayak családfája? Még ha Mikla: a legmiklább is ebben a rohadt világban! — Tél van ... — motyogta Erna. — És érjük be a téllel . .. — Tél... — motyogta Erna. — És nincs áldás azon, ha beérjük a téllel. Az asszony. A göcsörtös kezei. A zöldes-kék, kékes-zöld erek. A munkától felpuffadt erek. Az arca. A mennykő nagy, tokába-mibe folyó, püffedt arca? — Harmincon túl már felelős vagy mindenért. Az arcodért, a munkádért. Azért, amit nem végeztél el. Emiatt alakultak ki komplexusaid. Emiatt. — És most, negyvenkét évesen, mikor az alázat, az örök szolgaság, az örök kitaszítottság már nem zajgatja a lelkét. — Cigány? Ember vagyok. De bárcsak cigányasszony is lehetnék. Lánykorában, vagy még korábban, érzett némi elhivatottságot. És most már sohasem tudja meg, hogy elhivatott volt-e, vagy csak afféle szellemi hivatalnoka lett volna a világnak. Sohasem tudja meg. Mert nem volt rá ereje ... Átjött ide Gúnyárd megyébe. Ladikon evezett át, az urával... Itt állt ez az üres ház ... Kicsit változtattak az ábrázatán és itt maradtak ... Zárkózott, talán jámbor emberek élnek itt. Magyarok. Magyar emberek. Ám abból az ősi, szilaj magyarságból, melyet évszázadokon át puhított a vallás, a király, a külső s a belső hatalom ... Jámborság! Mi a jámborság? Ha akarjátok tudni, gyertek el egyenként, utazzatok el Gúnyárd megyébe. Lépjetek be a falvakba. Lépjetek az udvarokra. Csak a szemük alatti sötét karika mutatja, mit állt ki ez a nép. Ez az egykor még szép, fene-csikajos nép, mely behúzódva a folyó mellékágainak szi- getkéire, megmaradni akart. S a nyugatról érkező cigányok közéjük keveredtek.
