Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában

bítanék ilyen külsővel, gondolta az író a képeket nézegetve, nagyon jóképű, vagány fickó, régi ponyvaregényekben szívdöglesztőnek nevezték az ilyeneket. Mi történt vele, hogy ilyen lett? Zavart és kétségbeesett, beteg és tehetetlen, s már ötödször írja át az emlékeit. Hogyan lett ez a vagány fickó ilyen nevetségesen megátalkodott és értelmetlen, mint akinek elment az esze?

Ebéd után az atomveszély egyre unalmasabb és fárasztóbb tennivalókban és tudnivalókban oldódott fel, elveszítette minden félelmetes vonását. A támadás lehetőségét, az atomcsapást és a következményeként beállt borzalmakat kicsinyesnek ható intézkedések, töredékes rendelkezések és sablonos előírások tömege vette körül, mint haszontalan udvaroncok hada az uralkodót. A robbanást követő hő- és nyomáshullám s a nyomukban áradó halálos sugárzás borzalmai fokozatosan és unalmasan paragrafusok, cikkelyek, jelentések és parancsok ágaira szakadoztak, a főcsapás izzóan dühöngő kráteréből és kozmikus poklából hivatalos nyelven csobogó patakok indultak, menet közben további előírások és tények bürokratikus erecskéire szakadoztak, egyre szürkültek és szelídültek, végül mérhetetlenül elsekélyesedtek és álmosítóan surrogtak. Papirosízű hajszálerek hálózatával szőtték át a gyilkosán megsebzett életet, és a viharoktól korbácsolt, halálos sebhelyet szürkeségbe és érdektelenségbe pólyálták, befedték közönnyel, mint régi esős nyarakon a nehéz viaszosvászon ponyva a veszélyeztetett búzaasztagot.

A hallgatóságnak a közös gondokban való részvétele erősen lecsökkent. Az érdeklődés más utakat keresett, a hangulat a fenyegető jövőkép riasztó látványától távolodva életesebb tájak felé vett irányt. A suttogás zaja megnőtt, a nyitott szemmel bóbiskolók időnként felriadtak és fejüket felkapva zavartan körülnéztek. Rovn^ őrnagy hangja elszíntelenedett, beszéde gyorsult, szinte már hadart. Az író egy kissé lehangoltan megállapította, hogy minden csinosabb fiatal nőnek akadt már beszélgető partnere. A hervatag, de tiszta és gusztusos zsolnai szépség — a kiválasztottja — még figyelte az előadást, és időnként komolyan, némileg közönyösen feléje pillantott, de nem mosolygott. Mintha azon töprengne, hogy valóban felvegyék-e a kapcsolatot.

Ekkor gondolt utoljára hosszabban Bért úrra. Átfutottak agyán a legfrissebb emlékei, s mintegy lezárta velük a történetet. Bért úr előző nap járt nála, teljesen kiborulva, kétségbeesetten. Megdöbbentően más volt, mint egyébként, mintha minden önbizalmát elsodorta volna valami roppant erő. Szinte kiáltva tört fel belőle a panasz, hogy nem bírja tovább! Művébe belepusztul. Életveszélyben forog. Az utóbbi években már állandóan csak az emlékirataival foglalkozik, nem tud mással törődni, minden percét erre szánja, eredménytelenül. Családja nem tűri tovább a — szerintük — semmittevését, a felesége kiteszi a szűrét. Kijelentette, hogy válni akar. Gúnyolják és fenyegetik, vén semmirekellőnek nevezik, dörömbölnek az ajtaján, amikor szobájába vonul, hogy átdolgozza és végre befejezze életművét. Tehetetlen velük szemben, mert a szöveggel kapcsolatos minden igyekezete eredménytelen. Ha kiadná művét, megszelídülnének, látnák, hogy alkotott. De így azt hiszik, csak lopja a napot! Agyvérzése volt, bár következmények nélkül végződött, a szívét is érzi, gyakran elfúl a lélegzete. Mi lesz vele, ha még egy agyvérzés éri? Talán megbénul, tehetetlen lesz, vagy elveszíti az emlékezetét! Mi lesz, ha sosem tudja befejezni és lezárni az emlékeit?! A családja megtagadja, a felesége magára hagyja (jóval fiatalabb nála), tehetetlen betegként nyomorultul elpusztul. Életét tette fel a művére, lehetetlen, hogy a visszaemlékezéseit ne fejezze be! Mi lesz vele? Nem lehet annyira embertelen a világ, hogy hagyja elveszni! Segítsen az író, segítsen! Minden áldozatra kész, csak segítsenek, a legnagyobb