Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában
anyagi áldozatot is vállalja. S. O. S. — mondta csüggedten, s majdnem sirt —, segítsenek... Ekkor döbbent rá, hogy a beteg öregembernek, aki valamikor vagány és szívdöglesztő fickó lehetett, a rettenetes szöveg élet-halál kérdésévé vált, mely- lyel szemben tehetetlen, mint rémálmaival szemben a kisgyerek. Kegyetlen sors, gondolta az író, nincs segítség rajtad, menthetetlen vagy, Bért úr ...! A te sorsod kegyesebb hozzádd?, kérdezte magától, téged ki ment meg? Az én sorsom az agyam, mondta magának patetikusan, a tudatom a végzetem, mely nem képes nyugodni, állandóan éber és vadászkutyaként szimatol a dolgok lényege és a jelenségek értelme után. Az agyam, mely megállás nélkül dolgozik, jár — szinte ketyeg, mint egy végtelen rugójú óra —, fut, mint a mókus ketrece páternoszter kerekén. Téma sem kell neki, maga termeli a gondolatokat, önmagából táplálkozik, mint teve a púpjából a hosszú sivatagi úton. Fogalmakat zabái, és gondolatokat habzsol, megállás nélkül elemez és felfedez, dedukál és redukál, differenciál, bele lehet dögleni! Rohadt állapot, ha az ember állandóan gondolkodik, egy pillanatra sincs nyugalma, és erről csak maga tehet! Sokszor támadtak ilyen önbecsmérlő gondolatai, különösen, ha bort ivott, és az ital éppen csak hatni kezdett rá. Ebben az állapotában gúnyolta magát, ócsárolva becsmérelte és teljesen feleslegesnek találta igyekezetét, hogy mindennek tudja a lényegét és értelmét. Magában azt kérdezte: mi a lényeg ős mi szükség rá? E reménytelen, nagyzási hóbortnak is beillő igyekezettel kizárja magát a többi ember közül, jár közöttük, mint egy holdkóros, nem vesz reszt apró örömeikben és gondjaikban, messziről lerí róla, hogy kívülálló. Megérzi és átéli a motorok életét, érzékeli munkájukat, uramisten, ez meg mire jó? Éli a szavak értelmét, mint más egy jó ebéd gyönyörét, lelke mélyén meg- foghatóan érzékeli jelentésüket, s mi haszna belőle? Beleéli magát a fogalmakba, mint színész a szerepébe, na és?! Tisztán látja Bért űr drámáját, átéli vergődését, szinte együttérez vele, jobban tenné, ha nem hitegetné, hanem visszaadná a kéziratát, egyértelműen elutasítaná, és megmondaná neki, hogy nincs segítség! Te még az atomveszélyt is komolyan veszed, korholta magát csúfolódva, mindenki régen túltette magát a hallottakon, a rendezők kipipálják tennivalóik közül a témát, az előadó gépiesen túlteszi magát szövegén, nem gondol rá, csak a következő közönsége előtt. De te rémüldözöl és iszonyodsz, hogy nincs — nem lehet — segítség, a menekülés esélye egyenlő a semmivel. Egyáltalán, mit komolykodsz, mi szükség lényeget és mélységet keresni, felelősséget érezni, amikor mindenki más — lazít!? Lazít és él, nem emészti, hanem kíméli magát — természetes ösztönnel, tudat alatt védekezik az elhasználódás ellen —, feled, ha kell, megkönnyebbül, tréfál és gondtalan igyekszik lenni, te miért cipeled a világ gondjának súlyát? Igen, akkor környékezték ilyen gondolatok, amikor még nem ivott elég bort ahhoz, hogy az élet sűrűjébe vesse magát. Még magával volt elfoglalva, még habozott és óvatoskodott. Még érezte a kívülállás kényszerét, s bár dühöngött magára miatta, nem tudta leküzdeni. Enyhén zavart lelkiállapot ez, amikor úgy érezzük, hogy ha nagyon akarnánk — ha tudnánk akarni! —, mások lehetnénk. Majdnem mindenek lehetnénk, hiszen tudjuk, hogy mit kellene tennünk, hogyan kellene viselkednünk, hogy egész lényünk ésszerűbb és célszerűbb legyen. Aztán múlik az idő és a benső állapotunk hatására, melyben a bornak is szerepe jut, vérünk cukorszintjének emelkedésével, az enyhén kellemes nyomással a homlokunkban a nagy tettekre való készség állapota következik.
