Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában

Magányos volt a falatozók között. Ö is falatozott, mégis magányosnak érezte magát. S nemcsak azért, mert a gondolatai körülfogták és elkülönítették a többiektől, hanem azért is, mert úgy érezte, hogy amazok már számos alkalommal találkoztak, fesztelenebbek és közelebb állnak egymáshoz. A kisebbségben lévő ember ösztönösen — bár gyakran indokolatlanul érzi kívülállását, netán kirekesztettségét, léte vélt vagy valós korlátait. A magányos ember pedig amúgy is kívülálló, oldalról figyelő, jelen van, de nem vesz részt igazán, az eseményekben, fenntartásai bábjaként viselkedik. Most azt figyelte, hogyan követeli vissza az élet az emberektől a jogait, hogyan feledteti velük a rövid ideig tartó döbbenetet, melyet Rovn^ őrnagy adatai és hidegen felvázolt, víziószerű képei okoztak bennük. Az ember nem arra született, hogy a pusztulásán töprengjen! Az ízletes ebéd jó érzést kelt, serkenti az életösztönt, és a tények felejtésére ösztönöz. A világ szép, élni jó, bár gyakran nehéz, ki az az őrült, aki mindezt el akarja pusztítani? A környezetükből kiszakítottak és egy társaságba kerültek törvényei működni kezdenek, az újból összetalálkozó ismerősök felelevenítik emlékeiket. A fiatal férfiak és nők érdeklődve szemlélik egymást, és élénkülő beszélgetésük során kapcsolatok lehetősége kelt bennük ingereket. A hangulatot szeszes italok hatása is oldja, az író bort iszik, és tekintetével magányos nő után kutat. Lát is végül egy középkorú, szép szemű és kellemes külsejű, bár kissé hervatag kartársnőt — a bemutatkozáskor zsolnainak mondta magát —, hozzá hasonlóan kívülállónak tűnik. Néhány találkozó pillantással azonnal teremtenek is egymás közt némi kapcsolatot és tudomásul veszik egymást. Elmúlt idők nosztalgikusan felidéződnek, régi ösztönök működnek, lám, sikerrel! Megelevenedik a kor, amikor az író mohó és merész tekintettel szép, fiatal nők pillantását kereste, hogy kitartóan követelőző nézéssel leigázza és hatalmába kerítse őket.

Uramisten, sóhajtott magában, micsoda vagány fickó lehetett húszéves korában Bért úr!

Egyre gyakrabban gondol rá. Évek óta ismeri, az idős férfi kitartóan és követelően jár utána, hogy olvassa el az írásait, ítélje meg őket és javasolja kiadásra. Az emlékiratait akarja kiadatni, megszállottja elképzelésének, született grafomán. S bizonyos értelemben valamivel több annál. Amikor kapkodva és feldúltan magyarázza írásai értelmét és őszinteségét, hogy minden úgy volt, úgy történt, ahogy leírta, az írót tanácstalanságában az írás értelmetlenségének a gondolata környékezi meg, valami mély és lehangoló hiábavalóságérzet és nyugtalanság. Őszintén sajnálta Bért urat, hogy kétségbeesetten hisz valamiben, ami nem létezik. Állandóan a gyerekkorát és fiatal éveit írja, csökönyösen, szinte vadul ragaszkodva emlékeihez. De borzalmas a stílusa, nyelvezete rettenetes, mint egy monarchiabeli hivatalnoké. Nehézkes, száraz és körülményes. Szövegeiben a harmincas évek fiataljai úgy vallottak egymásnak szerelmet, mint ahogy a múlt századi illemtanok és társalgási tanácsadók ajánlották, finomkodva, szépelgő virágnyelven és kimérten, mint a hadüzenetre készülő diplomaták. A kézszorításig is alig jutottak el, és fennkölt esti sétáikon a csillagokat bámulták, s halk sóhajok kíséretében áradoztak szépségükről. Irodalmi sémák és banalitások egyvelege volt a kézirat a javából. A finomkodás és emelkedett álszenteskedés minden jegyét magán viselte. Végül egy lány mégis teherbe esett, bár a szöveg érzelemtartalmából és tényközléseiből ez nem következett. Fényképeket is hozott Bért úr, a megírandó korszak megfakult papíron megörökített, fekete-fehér pillanatait. Örökkévalóságba der- mesztve pompázott rajtuk az elmúlt idő és rekvizitumai. A vallomástévő öregember húszéves, kisportolt, filmszínész típus volt rajtuk; minden nőt elcsá