Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában

kát hány össze, egymásnak ereszti a vizet és a tüzet, hogy az eredményt olvasva, szinte fáj...! Amikor istenkísértő mondatait és egymásnak ütköző szavait olvasom, úgy érzem, mintha valahol valaki kétségbeesetten segítségért kiáltana, felindult és dühös vagyok, s kétségbeesett magam is, hogy nem segíthetek, mert nincs segítség. Hozzávetőleges megállapítás, mondta később magában, metaforikus megközelítése valaminek, nem pontos fogalmazás. Tehát csak feltételezhetően igaz. De nem biztos, uramisten, ez sem biztos, ez is csak sejtés, hol hát a bizonyosság ...?

A főútról letérve nekivágtak a hegyeknek. Hosszú, púpos dombok, nyúlánk előhegységek, erdők, cserjések és üdülők rajzolták meg a táj arcának vonásait. Tobzódva fürdött minden az ámító őszi színpompában és boldog verőfényben. A tájat borító sárga, vörös és barna színtengerbe zöld és szürke árnyalatok vegyültek, tarajosan hullámzottak a színek, s felettük végtelen kékség, ragyogó tiszta ég tárulkozott. Hideg és meleg színek pompás harmóniájára ömlött a verőfény. Hej, micsoda vénasszonyok nyara, hunyorgott a napsütésben, ilyenkor otthon a mező felett apró pókok utaznak, ökörnyál szálldos a levegőben. Széles völgyben álltak meg, gömbölyű hajlatok, szelíd hegyhátak és erdők koszorújában, meleg napfényben szálltak ki az autóbuszból. Láthatóan senki sem érezte a helyzet súlyát, csak a nemzetiségi író gondolta: hát itt éljük át az atomveszélyt, korunk fenyegetettségének szorongató állapotát! Körülötte élénk tekintetű tisztségviselők és kacagó kartársnők zsibongtak, láthatóan a legkevésbé sem gondoltak a veszélyre, mely a világot fenyegeti, és víziója bénító súlyával az emberiségre nehezedik.

Nem érzi az ellentéteket Bért úr, jutott az író eszébe, nem érzékeli a szavak erejét és kisugárzását, s főleg az ellentéteket, ez lehet a baja ... Vergődik a szavak közt, mint pata a napon.

2

A tanfolyamot egy vállalati üdülőközpontban rendezték, jól fűtött, modern épületben, kényelmes szobákban laktak a résztvevők. Az előadásokat a nagy étteremben tartották. Ragyogó időben, színpompás panoráma közegében készülnek meghallgatni az atomtámadás elleni védekezés módozatait; az ebédlő ablakán vastag, meleg fénysugarak nyúlnak be, ragyogó széles sávok, elernyedést ős csendes bóbiskolást idéznek. Ilyen környezetben játékká szelídül a halálveszély, s a pusztulás lehetetlen túlzásnak, ízetlen tréfának tűnik fel, melyen csak méltatlankodni lehet, de komolyan venni nem. Veszély amúgy sincs. Tárgyalások folynak, s különben is, milyen őrült akarna atomháborút? E célra — mármint a tanfolyamra — azonban tervezett pénzösszeg van, el kell költeni. Legalább némileg kikapcsolódnak a túlterhelt vezető dolgozók!

Magas rangú katonatisztet mutatnak be, ő az előadó, Rovný őrnagy, a téma szakértője, aki hetente néhányszor elismétli közönsége előtt a túlélés esélyeit és a pusztulás elkerülésének szerény lehetőségeit. Az asztalokon ásványvizes üvegek sorakoznak, de a büfében tizenkettes sör — tapolcsányi Topvar —, bor és pálinka is kapható. A nagy ebédlőben békés nyugalom és várakozó elégedettség terjeng, edzett tanfolyam-résztvevőkre jellemző, otthonos hangulat. Nincs olyan nukleáris borzalom, melynek felidézése megronthatná a familiáris hangulatot.

Rovný őrnagy gyakorlott előadó, tárgyilagos közönnyel beszél, azon a hangon, amely egyértelműen jellemzi a tudásukban biztos, tapasztalt szakembereket. Csak semmi szörnyülködés, semmi túlzás, a dolgok önmagukban is rette