Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Duba Gyula: Atomkor a Kis-Fátrában

mák térben és időben való elhelyezkedéséhez, s a szavaknak az írott vagy mondott szövegben elfoglalt helyi értékéhez. Meg volt róla győződve, hogy ő érzi a szavakat, mint más az ütés erejét vagy a simogatást. Ez nem egyszerű érzés, sőt, nagyon is titokzatos. Hasonló ahhoz, amit bensőjében a motor hangja okoz. Sejtelmes és megfejthetetlen őrzés, van, de nem tudja, hogyan lehet, mi módon létezik? Bonyolult folyamat. Adva van egy élettény, apró történés, mozdulat vagy változás, két dolog egymáshoz való viszonya, villanásnyi emberi tett vagy állandósult magatartás. Megtörtént és fogalommá vált, hogy a fogalom képe a szó által nevén legyen nevezve, s így láthatóvá téve. Tehát a szó a fogalom. Az író rá gondolt — a szóra —, s valahol a lelke mélyén úgy érezte, mintha a fogalom megéledne, mintha felidéződne a tény, a helyzet, az élő tartalom. Rejtelmes módon érzéseket lel magában, amelyek igazolják vagy megtagadják a szót. Érzéssé vált a megfoghatatlan, testet öltött az elvont, az emberfeletti érzékelhető számára, igaz, hogy a szó testet öltött, s ő érzi az erejét. Ezek az érzések is meghatározhatatlanok voltak számára, nem tudta szavakkal megnevezni őket, de kétségtelenül voltak, felidéződtek és éltek, segítették, hogy felismerje az igazságot, és megkülönböztesse a valótlantól. „Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O!” — mondta Rimbaud, a költő, s állította, hogy a betűknek — s alapjuknak, a hangnak — színe van, s mögöttük élet áll, drámák és indulatok, szerelmek és halál. Egyszer régen egy amatőr nyelvész pedig azt bizonygatta az írónak, hogy a hangoknak alakjuk van, és — magyarázta — az O betű azért gömbölyű, mert az ooó hang is gömböly- ded, kerek, nincsenek szögletei, kellemesen sima és gömbölyű. Nem emlékszik már, hogy a nyelvész szerint melyek voltak a kellemetlen, érdes és szögletes hangok, mert olyanok is vannak, állította, mint ahogy semlegesek, közömbösek és érdektelenek is; fejét csóválta az elmélet hallatán, hitte is, nem is, s az igazat megvallava, ma sem hiszi, de azt a tényt, hogy a szavak — mint valós dolgok — érezhetők, el kellett hinnie, mert önmagán tapasztalta. Néha úgy érezte, a bensője szavakkal van tele — hol férnek el? —, csupa szó s érzéssé vált fogalom, nincs olyan szó, melynek érzését ne tudná felkelteni magában

— előcsalni magából. Nem tévedhet, régen megbizonyosodott róla. Figyelni kezdte a jelenséget. Megállapította, hogy nem általában érzi a szavakat, hanem konkrét jelentésükben és egyediségükben, egymással való összefüggésükben,, meghatározott kölcsönös viszonyukban. Ezért az általános minőségi fogalmakat — szép, jó, hasznos, elviselhető — nem is érezte csupaszon, önmagukban^ csak konkrét helyzetben. Ez más szavakra is érvényes volt. Ha például a szív szóra gondolt, akkor érezte jelentését, mihelyt a szó valós emberi helyzet részévé vált, vagy éppen ezzel a szóval akart jellemezni egy állapotot. Ilyenkor az érzés megjelent, és megmutatta neki a szó lényegét. Alaktalan érzés,, nincs hatása, nem fáj, íze sincs, s örömöt sem szerez. De van, bár nem zsibog, és nem viszket, nem is mozdul el, állapotszerű, lényegét talán úgy jellemezhetnénk, hogy a nyugalom, az egyensúly állapota, s azt jelenti, a szó — igaz,, helyén van, képviseli önmagát! De hogy közben mi történik a bensőjében és hol, milyen fiziológiai — vagy vegyi — folyamat, milyen bioáram kelt feszültséget s miben ...? Talán sejtek kopnak közben, s új alakban születnek meg,, formát és minőséget váltanak, képlékeny anyagok, nedvek csapódnak le,, s részecskék ütköznek, titok marad. S marad a sejtelem, hogy mindez megtörténik, s közben testileg érezhető a szó s lényege, a fogalom ...

Bért úr azért nem érzi a szavakat, gondolta a zenélő motorzúgásban, mert érzéketlen, tompa a bensője, kihalt táj, mely nem sugároz meleget, ezért ír hagymázas őrültségeket és ordításra késztető logikátlanságokat, szóhalmazo-