Irodalmi Szemle, 1987
1987/2 - Dobos László: Az öreg
met barátok is, ez jó. Nekünk szükségünk van ilyen munkásra. Segítsen, és akkor jó dolga lesz a mi államunkban. A rendes magyarnak jó lesz .. „Itt ezeréves Magyarország lesz”, csapta be mögöttük az ajtót. Harminckilencben, a csehek kivonulása után a Sokol-házat bezárták; a Magyar Ház akkor élte fénykorát, a szolyannai magyarok főhelye lett, egyszerre szórakozó, tanácsterem, bizalmas megbeszélések és a győzelem ünnepléseinek helye. Később megalakult a magyar úriasszonyok köre a fronton harcoló katonák megsegítésére, fal nagyságú térképen hetenként követték a német és magyar seregek útját. Iparosok, kistisztviselők, művezetők, a postamester, csendőrök, német mérnökök, katonatisztek rózsásodó arccal hallgatták Sten- ner vezérigazgató úr előadásait a végső győzelemről és Kárpátalja háború utáni jövőjéről. Az öregember kedvelte Stenner vezérigazgató urat, „ő tudja az irányt”, melengette alakját. „Mert a győzelem, csak a győzelem lehet a cél, a megoldás is csak az lehet, a ruszinok nyomorára, az itteni magyarok félelmére is csak a győzelem lehet az orvosság ...” A győzelem ünnepe. De hát lesz-e győzelem? Csehek jöttek, csehek mentek — magyarok jöttek, magyarok mehetnek ... Ettől kezdve az öregember csak családjával gondolt: ennivalót gyűjtött, élelmiszert vásárolt, akármi utakon, páni félelemmel. A nincstelenség riadalmához most társult a háború réme. Esténként illegalitásban élő ruténok keresték fel; állna közéjük vagy legalább segítené őket. Kerülő utakon ennivalót juttatott nekik, de közösséget nem vállalt velük. Megjelentek nála a nyilas párt toborzói, nem fogadja el belépőjüket. Élete nagy igazságtalanságának érezte, hogy a kérdések meggondolására nincs ideje. Parancs szerint kell válaszolnia: igen vagy nem. Ide állsz vagy amoda állsz? Döntsél, de azon nyomban. Szedik, viszik a zsidókat, üzengetnek neki, beszélne Stenner vezérigazgató úrral: vagyont érő tárgyakat ajánlanak segítségéért, „hiszen mi is magyarok vagyunk”. Bénultan vár. Dönteni, dönteni kellene. Mintha elkezdődne saját életének a kihallgatása: teteje-fala nincs nagyteremben láthatatlan istenkéz mutat a vádlottakra: állj fel és beszélj. Beszélj! Beszélj! A ruszinok már nem köszönnek neki olyan alázatosan. A katonavonatok jövés-menése kísértetiesen hasonlít az első háborúéhoz. Csak ez mégis más, az öregember már nem bámész kamasz, s visszafelé a vonatok most nem hoznak foglyokat. Nincsenek foglyok, ezen töpreng hetekig, itt szakad el az idő, s nyílik elé élete nagy bizonytalansága. „Mert mi lehet, mi lesz a nagy győzelem nélkül? Mi lesz velünk, itteni magyarokkal, akik annyian vagyunk csak, mint szelet kenyéren a héj?” „Én is lehetek a háború foglya, belesodorhatnak anélkül, hogy kezem fegyvert érintett volna.” Minden gondolata a bizonytalanság felé táncol, s tudja már az első háború utáni időkből: az íratlan bizonytalanság rosszabb, mint a leírt ítélet — lehet a bizonytalanság halál is. Két szekeret raknak meg élelemmel, ruhával, húsz év szekérre rakható dolgaival, s egy éjszaka lektildi családját a felesége falujába. Biztonságos távolságba a nyugtató alföldi rónára, nagy rokonság közepébe. Ö maga marad; pislákol még némi remény. Hátha itt születik meg a nagy győzelem?
