Irodalmi Szemle, 1987

1987/2 - Dobos László: Az öreg

Almási őrsparancsnokot is magába sodorja a káosz.

Egy éjszaka kövekkel, fadarabokkal betörik házának ablakait, „kutya magyar, megszálló magyar”, vágják hozzá.

Elmenekül, elmenekülnek.

Nem érti, ami történt; katonamundér s tábornoki rangjelzés nélkül is menekülnie kell.

Menye már sokszor kérdezte:

— Erről miért nem beszél, apa? Elmeneküléséről? Miért? Miért hagyta ott a szülőföldjét?

Magába néz az öreg, mintha ott bent a kígyózó utakat figyelné, vagy mintha várná, hogy jön valaki, és jó hírt hoz vagy választ ad helyette. S mikor már leszáll a képzelt utak pora is, akkor válaszol csak:

— Mit akarnál hallani?

A faluban, ahová sodródott, évekig tart a kábulat. Esték sötétje jelzi az időt, körülülik az asztalt, nézik a petróleumlámpa fényét, egymás arcát, emelik s leteszik tanácstalanságukat. Folytatnia kellene az életet, a színhely változott csupán: rendelkezne, erélyeskedne. Elhúzódnak tőle az emberek, egyedül marad. „Alkalmazkodnom kell”, ismeri fel, „igazodnom”, s ezután azt teszi csak, amit a világ akar.

Bekerül egy nagy építkezésre, síneket rak. Évek múltán meri csak előhozni a kisvasút szép emlékét: szlovákul, akadozva, rajzolgatva magyarázza: „A keskeny sínpárnak nem kellett ilyen erős kavicságy, kátrányos tölgyfa volt aládöngölve.”

„Megváltozott a vezénylés nyelve, öreg, nem csak a talpfa, nem veszi észre öreg?”

Kicsivé zsugorodott, akár a mezei rög, várva, hogy a háború égre vert pora leszálljon. Nem mer magáról jelt adni sehová. Senkinek. Annyit sem, „élek”. Pél. Fél.

Almási őrsparancsnok 1954-ben jelentkezett újra Debrecenből. „Megmenekültünk”, ennyi volt a levél értelme.

Amália húga szolyannai szabóhoz ment feleségül, ők a helyükön maradtak, hét évvel a háború után írták első levelüket a szovjet posta nagy pecsétjével.

„Kívánom, hogy levelünk találjon benneteket egészségben ... Máskor Amália testvéred írja a levelet. Most én, Bálint tudatlak benneteket bajunkról. Amália most a jóságát bűnhődi meg. Az egyik este eljött hozzánk Polanáról egy asz- szony, jó emberünk felesége, és kérte, aggyunk neki szállást éjszakára. Amáliának mondta csak, hogy őtet megpiszkálta a bába azon a napon. Éjszaka vérzett, reggelre pedig meghalt. És azért, mert Amálka ezt tudta, és nem jelentette a dolgot, őt hibáztatják. Jött a nagy bíróság és hét év büntetés, hiába jártunk, nem segített az isten sem. Vége. Itt nagy szigorúság van, Amália testvéred most Kazahsztánban van, táborban dolgozik, hogy ott javuljon meg a bűnétől. Én járok munkába, nem úgy, mint régen, mert itt most minden szabót egy helyre fogtak össze, nyolcán vagyunk egy helyen, elegánsan dolgozunk, de lassan áttérünk az orosz divatra .. . Legalább rátok vigyázzon jobban a jó isten, én is megtanultam imádkozni. Ha jó hír jön, tudatom veletek. Otthon vagyok mindennap a kutyámmal. Vendéglőbe nem járok, mert az itt most nem divat...”

Az öregember letaglózódott a hírtől, év is múlt talán, míg válaszolt: „Amália húgomnak én mindig mondtam, nem szabad olyan jónak lenni. A világban törődjön az ember magával, és kész. Ha én ott vagyok, ez biztos nem történik meg ...”