Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - HOLNAP - Tóth Károly: Tsúszó Sándor mint irodalomtörténeti tény
HOLNAP előző korszak Is a beszűkülés, az elkötelezettség ellen irányult, ez a harmadik is ezt teszi, sőt abszolúttá fokozza, amennyiben minden megfogalmazásban a tartalmi és formai jegyek (elkerülhetetlen) lezártságát, befejezettségét is ártalmasnak tekinti. Már- már betegessé válik e következetessége. De ezek az évek sem múltak el nyomtalanul. Naplót vezet, sajnos, nagyon rendszertelenül, mondanom sem kell, csakis magának. E naplóból annyi mégis kiolvasható, hogy olyan magatartásforma megvalósításán dolgozott, mely adekvátan fejezte volna ki belső lelki folyamatait, melyben természetesen a nyelv, a szó is visszanyerte volna eredeti funkcióit. Ez azonban már csak terv maradt. Harmincnégy évesen, hallgatásának negyedik évében tragikus baleset éri őt Nasz- rajon, és sérüléseibe belehal. Ami költészetét a kortárs csehszlovákiai magyar irodalomtól már első látásra is erősen elhatárolja, az a pátosznélküliség. Nem puritán ő, csak a költészetet, a nyelvet nagyon komolyan veszi. Vannak patetikus versei, ám azok szándékosan azok. Kísérletezéseinek csak egyik lehetséges formája a pátosz. Mint amilyen pl. a hazugság vagy a giccs is. Giccs-versciklust alkot, tökéleteset. Nem véletlen, hogy épp Fábry kel ki ellene, nem látva a versek mögötti szándékosságot. Tsúszőnak sosem volt annyi ereje, elszántsága, hogy valamifajta hivatástudattal, vagy ahogy ma mondanánk: küldetéstudattal rendelkezzék, s ezt költői felfogásával felcserélje. Költőként akart érték lenni, s értékként szolgálni — csak ez az egy út volt nyitva számára. S bizton állítható, hogy nem alkati kérdés volt ez nála (az ilyesmit oly sokszor alkati tényezőkkel szokás magyarázni). Talán a kísérlet csábította, kipróbálni azt, amitől mindenki retteg, mindenki menekül — a nem levést. Tsúszó belekerült ebbe a létállapotba, ráadásul olyan biztos és szilárd azonosságtudati minták közepette, amilyenek a korabeli nemzeti és nacionalista minták voltak. Lett volna kapaszkodó bőven, számtalan lehetőség lett volna akárcsak származásából kifolyólag is (parasztgyerek volt). Vagy ott volt az egészen újszerű azonosságminta: a kisebbségi ébredés, önmegtartóztatás, formálódás, önigazolás első igazán koncepciózus megfogalmazásai. Tsúszó érezte, ez mind kevés, kalitkába záratik általuk, hiszen olyan illúzióktól, romantikától, beleérzésektől és beleélésektől terhes ívekre lenne szüksége ahhoz, hogy mindezt önnön azonosságtudataként megélje, ami már az önbecsapással, de legalábbis az önámítással lenne határos. Mindez az ő azonosságtudata is volt, de nemcsak ezek. Persze ott találjuk a Sarlóban, járja a falvakat, de tétova értelmiségi talajkeresése és a maga totalitásigénye közé nem tudja odailleszteni az egyenlőségjelet. Fábry európaiság-programjával azért szakít, mert észreveszi, mögötte végső soron a nemzetiségi lét és kultúra elfogadása, tudatosítása, sőt mi több, normává emelése munkálkodik: „egy kényszerű és megalázó helyzet erénnyé kovácsolása” — ahogy írja egyik levelében Sziklay Ádámnak. Idegen számára Fábry esztétikai és művészi felfogása is, irtózik minden irodalmat szűkítő próbálkozástól, mint amilyen az ember- vagy valóságközpontúság. Nemcsak a rappista hatást veszi észre nála, hanem azt is, hogy mindezek a teóriák mentőövek, magyarázatok, ideológiák, egy irodalom létjogosultságát alátámasztandó. „Egy irodalmat csak egy valami tud megmagyarázni, az, hogy irodalom!”8 Ilyen értelemben az még csak stratégiának sem nevezhető. Az így értelmezett, „megtámogatott” irodalom olyan „előítélethalmaz kitermelője lehet, melynek fogságába maga az irodalom kerül majd egyszer, és minden, nem erről a kátyúról szóló kijelentése, megállapítása, akarata, igénye, követelése frázissá szelídül akkor. (...) A nem vagyunk kimondása is megkövetel annyi (ha nem több) elszántságot, komolyságot és energiát, mint a vagyunk bizonyítása!”9 Tsúszó alatt mozgott a föld. De volt egy másik Tsúszó is — a költő. A költő, aki nagyon biztos tudott lenni a bizonytalanságában, és ezt esztétikai értékké tudta (merte) transzformálni. Hol van Tsúszó Sándor ma? Jogos a kérdés. Életében megjelent versei, írásai mintha nem is léteznének, hagyatékáról, mintha senki sem tudna. Mintha Tsúszó Sándor nem is létezne, és sose lett volna. Hiányzik az irodalomtörténetből, elemzésekből, szöveg- gyűjteményekből, összeállításokból, válogatáskötetekből. De még ezeknél is jobban hiányzik belőlünk. Hát ennyire erősek lennének azok a bizonyos előítéletek? A múlt megismerése rendkívül nehéz feladat, de ugyanakkor rendkívül fontos is. Csak múltunk elfogulatlan ismeretében nyúlhatunk a ma égető kérdéseihez. S e múltból Tsúszó Sándor immár nem hiányozhat.
