Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - FIGYELŐ - Kövesdi János: „Örökös elégedetlenség munkál bennem”
FIGYELŐ órákat ott is vettem tanároktól, de énektechnikát legnagyobbrészt Franjo Hvastijától, kedves régi pozsonyi tanáromtól tanultam. Az ő nagyszerű gyakorlati tanácsai nélkül aligha állhattam volna meg a helyemet a rendkívül igényes és művelt, zeneértő clo- mouci közönség előtt, amilyennel, mondhatom, Prágán kívül sehol az országban nem találkoztam, pedig szinte valamennyi Jelentősebb városban énekeltem. Az igényes közönség ugyanis majdhogynem olyan, mint egy jó zenetanár, mert rákényszeríti a művészt, hogy szüntelenül ellenőrizze és szakmailag továbbképezze magát. Ez természetesen a zeneművészeti főiskoláról kikerült énekesekre is vonatkozik. Nem elég elérni egy bizonyos művészi színvonalat, azon a színvonalon meg is kell tudni maradni, és ez a nehezebb. Az olomouci színháznál jő startom volt, ahogyan ezt a zenészek mondani szokták. Szerencsémre az igen lelkiismeretes Milos Konvalinka karmester kezébe kerültem, ő volt az első főnököm, ő is vett föl, tőle igazán sokat tanultam. Az ottani karmesterek közül megemlíteném még Pavel Pokornyt, akivel szintén eredményesen együttműködtünk. A szerepek interpretálása, a színpadi játék, mozgás, a figura megformálása tekintetében igen sokat tanultam az olyan kitűnő és nemzetközileg is elismert operarendezőktől, mint a prágai Karéi Jerne, az ostravai Hja Ylas, a brünni Václav Jezny. De tapasztaltabb kollégáim is sokat segítettek. Énekes kollégáim között igazán csak elvétve találkoztam intrikával vagy irigységgel. Szívből tudtak örülni a mások tehetségének és színpadi sikereinek. Ha valami nagyon jól sikerült, a színfalak mögött, egy-egy Jelenet vagy ária után szorongatták meg a kezemet a kollégák. Nem tekintettem és nem is éreztem magam köztük idegennek, igazán nagyszerű társulatai dolgozhattam együtt. Talán ennek a kedvező légkörnek köszönhettük, hogy színházunk mindig telt ház előtt Játszott. — Tudom, hogy Olomoucban számos nagy szerepet volt alkalmad eljátszani, elénekelni. — így igaz. Az operairodalom számos jelentős basszus-szerepét elénekelhettem. Mindjárt a kezdet kezdetén nagy és nehéz szerepekkel bíztak meg. Énekeltem Sa- rastrót a Varázsfuvolából, azután Piment bízták rám Muszorgszkij Borisz Godunov- jából, majd a Sámson és Delilában jutottam szép szerephez. A cseh operákban szebbnél szebb szerepeket énekelhettem el. Ha már olomouci korszakomról beszélek, hadd említsem meg életem egyik legnagyobb — ha nem a legnagyobb — sikerét, Gounod Faust című operájának Mephistóját. Már csupán Verdi Aidájának Ramphisát említem, melyet az olomouci operában is énekeltem, s itt, Kassán is állandó darabja repertoáromnak. — Ennyi nagyszerű szerep után mégis mi indított arra, hogy megválj Olomouctól? — A kassai opera énekese, Apaláky már jól benne járt a korban, nemsokára meg is halt, szüksége volt a színháznak valakire, aki a helyére léphet. Személyes okom meg az volt, hogy itt, Kassán vagyok a legközelebb szűkebb pátriámhoz, s ez sem volt számomra elhanyagolható szempont. A kassai Állami Színházzal egyébként korábban is voltak kapcsolataim, 1974—75-ben egy teljes idényben vendégszerepeltem itt. Hogy indult kassai pályafutásom? Rögtön kiosztották rám Ferrando szerepét Verdi Trubadúr című operájában, utána Massenet Don Quijotéjának címszerepét. Ma már elmondhatom: ez életem másik legnagyobb sikere és feladata volt. A két szerep, Mephisto és Don Quijote két teljesen ellentétes figura, az egyik a negáció, a rossz megtestesülése, a másik az emberi Jóság és a jóhiszemű álmodozás színpadi megjelenítése. Én Don Quijoténak nemcsak a megmosolyogtató oldalát domborítottam ki, és nem is szánalomra méltó, értelmetlen szélmalomharcot vivő emberi lényként értelmeztem, hanem egy kicsit azon szánakozva formáltam meg alakját, milyen kár, hogy napjainkban nincs sok-sok Don Quijote, mert bizony nagyon elkelne. Nem volt könnyű ezt a két olyannyira ellentétes figurát hús-vér alakként megjeleníteni, úgy ábrázolni mindkettőt, hogy teljes mértékben érvényesülhessen életfilozófiájuk. Nagyon érdekes fölfedezés volt számomra, hogy mindkét figurából van a hétköznapi énemben valami, tehát az emberi tisztaságért küzdő ábrándos donquijoteizmusból is, talán ezért sikerült kielégítően megformálnom a két színpadi alakot. A Don Quijotét Branislav Kriskával, a pozsonyi Nemzeti Színház operatársulatának rendezőjével, régi jó ismerősömmel állítottuk színpadra, s minthogy neki is nagyon tetszett a darab, igen élveztük a munkát. Csak, sajnos, a Don Quijote nem szerepelt sokáig műsoron. A kassai közönség ugyanis nem annyira kultivált, mint az olomouci,
