Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - FIGYELŐ - Kövesdi János: „Örökös elégedetlenség munkál bennem”
„örökös elégedetlenség munkál bennem“ Beszélgetés Kovács Lajos operaénekessel — Mi adta a szikrát ahhoz, hogy énekes légy? — A gyökereknél kell kezdenem. Parasztcsaládból származom. Négyen vagyunk testvérek. Családomban nem volt hagyománya a zenének és az éneklésnek. A zenével való kapcsolatot nekem a népdalok, a nóták, a falusi templom orgonája, a cigányok muzsikálása, a cimbalom- és hegedűjáték jelentette. De a zenét nemcsak hallgatni szerettem, hanem, eleinte csak úgy suttyomban, később nyíltan, magam is dudorász- gattam, énekelgettem. Szóval, az éneklés ízére már gyermekkoromban rájöttem. Ehhez, azt hiszem, apám segített hozzá, aki igen szépen énekelt. Már akkor, suhanc koromban megfogott a zene: a népzene, a népies zene. A vágy, hogy énekes legyek, akkor még csak bizonytalan, ködös ábránd volt. Később, a füleki gimnáziumba fölkerülve, tagja lettem az iskolai néptánccsoportnak. Ez tovább erősítette bennem a népzene iránti vonzalmat. Abban az időben történt, hogy színjátszó körünk betanulta a János vitézt, s csoportvezetőnk rám osztotta a címszerepet, amelyet végül mégsem énekelhettem el, mert időközben mutálni kezdtem. Basszus hangom lett, a János vitéz elénekléséhez pedig tenor kell. A komolyzenével Bratislavában kerültem szorosabb kapcsolatba, amikor másodéves egyetemista koromban megalakult az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes, melynek alapító tagja voltam. Ott olyan remek, zeneileg képzett emberekkel kerültem össze, mint Janda Iván, a magyarországi Németh László, akik mindketten karnagyok voltak. Azt is mondhatom, ők fedeztek fel, mert tőlük kaptam az első biztatást, hogy foglalkozzam komolyabban az énekléssel, keressek magamnak egy jó énektanárt. — Miként vezetett utad a hivatásos énekesi pálya jelé? — Amikor az egyetem utolsó évfolyamába léptem, egyre szorítóbb valóság lett számomra, hogy hamarosan be kell vonulnom. Ismerőseim tanácsára meghallgatásra jelentkeztem a katonai művészegyüttesnél. Mindjárt fel is vettek. A kórusban második basszust énekeltem. A katonaegyüttes énekkarában többségükben konzervatóriumot és zeneművészeti főiskolát végzett kollégák közé csöppentem, úgyhogy elengedhetetlenné vált a szakmai továbblépésem. Hangképzők, énektanárok foglalkoztak velem rendszeresen kezdettől fogva. Egy-két éven belül szólószerepekkel is megbíztak. Főként szlovák népdalokat, Schumann-, Schubert-dalokat, operaáriákat énekeltem, de időnként könnyűzenei számokat is, mert mindez belefért az együttes profiljába. így kipróbálhattam adottságaimat. Megtanultam leküzdeni a lámpalázat, megszoktam a közönséget. Ezért is sokat köszönhetek a katonaegyüttesnek, meg azért is, mert a zenei képzésen kívül ott alapfokú színészképzés is folyt, így bizonyos színészi mesterségbeli fogásokra, mozgáskultúrára is szert tettem. Volt ott egy énekes kollégám, aki felhívta a figyelmem arra, hogy az olomouci Állami Színház basszust keres az operába. A felvételi meghallgatáson Sarastro áriáját énekeltem Mozart Varázsfuvolájából. Ez volt az első operaária, amelyet életemben megtanultam. Nagyon szeretem, ma Is egyik biztos darabja repertoáromnak. 1973-ban szerződtem le az olomouci Állami Szíházhoz, s életemek talán a legszebb nyolc esztendejét töltöttem ott... Bár rettentő szorongással léptem át a színház kapuját, hiszen nemcsak hogy zeneművészeti főiskolai, hanem még konzervatóriumi végzettségem sem volt, zenei műveltségemre kitartó önműveléssel tettem szert, zeneFIGYELŐ
