Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - Rácz Olivér: Az alagút
Tölcsért formált a tenyeréből, úgy kiáltotta vissza: — Jó! Csak vizet hordunk az alagútba, hajót bocsátunk a vízre, aztán megyünk ...! — Majd gyorsan Bugihoz fordult: — Ha segítesz vizet hordani, akkor elmondom neked, milyenek a holdemberek. Ha segítesz vizet hordani. És meg- eszküszöl rá, hogy nem mondod el senkinek! Ott egye meg a fene. Ha most visszamennek a tűzhöz, mindnyájan észreve- veszik, hogy összevesztek. És megkérdezik, min vesztek össze ... És ez a Bugi • ■ • — Megesküszöl? Bugi megesküdött. Azon viszont utóbb nagyon elcsodálkozott, hogy a holdembereknek három lábuk van — a harmadik hátul —, és ugrálva járnak, mint a kenguruk, meg hogy az orrukon át beszélnek és a szájukat közben csukva tartják. — így, érted: Ümmm, mmmíi, ümmm! És titokzatosan, egészen közel hajolva Bugi füléhez, még ezt is elárulta: — Az apám már kezdi egy kicsit érteni a beszédüket. . .! De akkor mind a ketten lihegtek, mert a homok nagyon gyorsan felszívta a vizet: a búvópatakot szüntelenül itatni kellett. Mindegy. A holdembereknek még ilyenjük sincsen: semmiféle alagútjuk meg búvópatakjuk sincsen — hiányzanak az elkészítésükhöz a megfelelő szerszámjaik. Ásó. Kapa. Csákány. Lapát. Kisgereblye. — Az apám megígérte, hogy visz nekik szerszámokat — közölte bizalmasan Bugival. — Amikor utoljára náluk járt. Megígérte. Megtanítja őket alagutat ásni. Semmihez sem értenek. Nagyon plimitívek. Ez is jó szó volt: ezt apa szokta mondani. „Olyan plimitív, hogy szinte hasgat... Mit akarsz egy ilyen plimitív alaktól? ...” — Már elő van készítve a szállítmány. Külön teher-űrhajón viszik. Három teher-űrhajón. A legelsőt, az él-teher-űrhajót, az apám vezeti. Ősszel. Az apám akkor már tábornok lesz. Űr-tábornok. A lóca felől újra kiáltás harsant: — Gyerekek! Palika! Bugi! Kész a szalonna! Pirítóssal! Futás! Bugi tisztelettel pillantott a hang irányába. A férfi akkor hajtogatta össze az újságját, ásított, nyújtózkodott, felemelkedett a lócáról, vidáman integetett Bugi papája felé. Bal kézzel: a jobb karja esetlenül, bénán lógott le az oldala mellett, s a válla púposán, torz tartással görnyedt mereven féloldalt tartott koponyája felé. Bugi csodálkozva nézte. — Miért tartja így a vállát? — kérdezte inkább gyanakodva, mint kíváncsian. — Eddig még nem is vettem észre ... Az az igazság, hogy mindeddig nem is nagyon vette szemügyre: egyik apa olyan, mint a másik... De mégis — egy űrhajós tábornok!?! — Miért tartja így a vállát? Meg a karját? Nem válaszolt; sietve felkapta a két vedret a földről, az egyikbe belehajította a kislapátokat. Csak aztán mondta, kétségbeesetten, hadarva: — Az űrhajónak a magasban van a kormánya. A feje fölött. Mindig azt kell markolásznia. Ügyetlen dolog, de így készítették. Nem ő tervezte. A másik keze meg szüntelenül lent van, a légsűrítőn. Attól. De ha abbahagyja az űrrepülést, majd újra rendbejön. Ősszel. . . Ősszel — motyogta bele a vederbe, és nem nézett Bugira. Sehova sem nézett. De akkor már könnyes volt a szeme.
