Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Barak László: Üzenet a partról
gorilla úr egy előre megszövegezett becsületbeli nyilatkozatot tett elém, mielőtt bevezetett volna a cipőgyár rejtelmeibe. A papírlap finom volt, címeres vízjellel. A nyilatkozatban az aláíró kötelezte magát, hogy az üzemben tapasztaltakat szigorú büntetés terhe mellett senkinek nem adja tovább. Ekkor döbbentem rá, hogy egy hadiüzem vendége vagyok. A titoktól és a fekete cipőkrém szagától nyomasztó pavilonokat már szinte önkívületben jártam végig. A fortyogó üstök, festékkeverő centrifugák, szuszogó, pulzáló gépsorok egyetlen gyilkos szörnyeteggé álltak össze bennem, ezerfejű molochhá, amely irtóztató öklendezéssel okádja a fekete bokszot a félkilós, khakizöld, címeres dobozokba ... Merengve mértem az út hosszát hazáig. Fani mama járt az eszemben, meg a férje, aki valamikor, évtizedeknek előtte bizonyára egy távoli hósivatagban kergette a megmaradás délibábját. Lábán kincstári papírbakancs. Fekete, mint a boksz. Az óceánra gondoltam. A virágzó Asztorra. Otthon kinyitottam az ablakot, jó volt hallgatni a hullámverést, amely kijátszva a város minden zaját, a cipőkrémgyár éhes gyomrának korgását, kitárt ablakomig lopózott. Ha lett volna jártányi erőm, bizonyosan lemegyek a partra, mert akkor ébredtem rá végérvényesen arra, hogy az emberfiának csak a tengerrel szabad szövetkeznie. Álomba zuhantam. ELMONDHATNÉK MÉG NÉHÁNY TANULSÁGOS DOLGOT ... Beszélhetnék a boldogtalan zsaruról, aki szintén Asztor szülötte. Szabad idejében tangóharmonikázik, népdalversenyeken szerepel. Néhány évvel ezelőtt, az éjszaka könyörtelen őszinteséget fiadzó, hosszú óráiban pedig időmértékben ver- sezett (sic!) a társadalom időszerű visszásságairól, a korrupcióról, némelyek törvénytelen meggazdagodásáról. Volt annyira hülye, hogy versezeteit azon melegében el is küldte egy tekintélyes vicclapnak. A szerkesztők, nyilván humorérzék híján, nyomban leadták a drótot a feletteseinek. Azóta a gazdasági nyomozói státuszból a Szövetségi Belügyminisztériumba került. Éjjeliőrnek. Hogy még zavartalanabbul valósíthassa meg önmagát. Vérpezsdítő és a legapróbb részletekbe menő pornográf stílusban szólhatnék Léliával töltött éjszakáimról, de az effajta, olvasóknak állított csapda nem az én kenyerem. Különben is az ínyencek, a minden hájjal megkent könyvmolyok már sejthetik, hogy Léliánk esetében is beigazolódott a régi szabály: a látszat komoly művek esetében is csal! Léliáról hamarosan kiderült, hogy kegyeit éppúgy osztogatja a gyeplabdacsapat sztárjainak, mint nekem. Sőt, mivel mint kiderült, Asztor egyáltalán nem a titkok városa, azt is megtudtam, hogy e félvilági hölgy a fél világnak, ezen belül természetesen a sátáni Szkander Béla ezredesnek is számtalanszor lefeküdt. Csak az vigasztal, hogy méltósággal sikerült szakítanom vele. Utolsó látogatása alkalmával nem nyitottam ajtót a cafatjának, s megmondtam neki, arról ne Is álmodjon, hogy bekerül majdani emlékirataimba. Alászolgája! A polgármesterrel még gonoszabb módon szakítottam. A bokszosok, vagyis a cipőkrémgyár titkos részvényeseinek ünnepi értekezletére a következő cir- kalmas mondatot csempésztem Szkander szónoklatának zárórészébe: „Engedjék meg, tisztelt jelenlévők, hogy összejövetelünk fénypontjaként kinyilvánítsam valamennyiünk osztatlan békevágyát, közös óhajtásunkat, amelyet bizonyára akkor is fennen hirdetünk majd, ha az általános leszerelés érdekében nagy
