Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Barak László: Üzenet a partról
erő. Egy ilyen őrülten érzéki és teljesen kiürítő éjszaka után, amikor csupaöl szeretőm, betéve maga után az ajtót visszataszított engem az egyre fokozódó kiábrándultságba, Pál jutott eszembe, aki foglalkozására nézve apostol volt. Milyen nagyszerű is lenne, gondoltam, lekocogni a Csendes-óceán partjára, kitárulkozni a sós szélnek, szelídítgetni a virgonc habokat, s délibábot építeni a végtelen szemhatáron. FANNI MAMA Fanni mama, mint mindig, a múltba révedt. Hajdani emlékkockákkal kínlódott, mint egy értelmét csiszoló gyermekember a kirakójátékkal. A különbség csak annyi volt köztük, hogy az a bizonyos gyermekember az életre készült, Fanni mama meg az évtizedekkel ezelőtt eltűntnek nyilvánított férfi után vágyódott már, egy más dimenzióba. Ütött-kopott sámliján elmerengve, nagy ritkán sikerült összeraknia a hajdani valóságot is, általában azonban összekevert sapkát- kalapot. Agyára lassan, de biztosan rakódott a mész, megteremtve az emlékezet fekete lyukait, homályló labirintusait. Sámli! Sivár lakótelepekre szakadt árva öregjeink kezes jószága, jótékony virrasztója vagy te a pislákoló életeknek, lám, még adót sem kell fizetni utánad ... Fanni mama a sámliján gubbasztott a lépcsőház előtt, és köszöntött: „Jó napot, szerkesztő úr.” Én meg vissza: „Jó napot, Fanni mama. Szép időnk van.” így ment ez. Este: „Jó estét!” Reggel: „Jó reggelt!” így éreztettük mi, immár szövetségesek, az élet bölcs körforgását. Egy napon aztán, amikor szép időnk volt, Fanni mama elment. Két hét múltán törte rá az ajtót a házbizalmi, mert azt hitte, szivárog a gáz. Nem a gáz szivárgott, hanem Fanni mama. Sámlija árva gyászban, tanácstalanul őrizte a már oszlásnak indult tetemet. Ezen a napon kellett megjelennem a cipőkrémgyár legjobb „racionalista” brigádjának ünnepi összejövetelén. Útközben sikerült kilakoltatni a fejemből Fanni mamát négy-öt kisüsti segítségével, így majdnem fitt lettem végül. A portás sötét öntudattal vizsgálgatta ideiglenes belépőmet, majd jótékonyan utamra bocsátott. Kicsit irigyeltem a hivatástudatát, meg sajnáltam is szegény párát. Ha kedvezőbb időszakban születik, talán még nemzetvezető is lehetett volna, élet-halál ura. Ejnye no! A brigád tagjaival nem kívánom zaklatni hűséges olvasómat, mert olyanok, mint általában az ilyenek lenni szoktak. Úgy éreztem magamat, mint vendéglátóim. Éticsiga a forró vízben. De az üzemlátogatás, az igen, az már többet adott. Mit többet! Asztori korszakom, sőt életem meghatározó felfedezését tettem ... Álmatag kísérőm, egy pályatévesztett állatszelídítő, gyanúsan méregetett. Lerítt róla, több hetes kemény tanfolyamokon arra képezték ki, hogy minisztereket, különböző rendű és rangú titokzatos valakiket, de minimum Asztor aggastyánkort ostromló veteránjait kísérgesse üzemlátogatások idején. Nyilván nem tetszett neki, hogy a város polgármestere helyett egy senkifiát kellett beavatnia ragacsos vegykonyhája titkaiba. Megvallom, a polgármester megbízását, hogy adnám át a racionalizálóknak a város által adományozott dicsérő oklevelet, én sem fogadtam habzó örömmel. Nemtetszésemet csak fokozta főnököm utasítása, hogy szónoklatot márpedig nem tarthatok. Lévén az ékesszólás Asztor városában az ő fajtájának kizárólagos joga. Fátylat rá! Az ilyen ünnepségeket követő üzemszemléről azonban minden bizonnyal megfeledkezett. Végül is így lett valóban jótevőmmé. Az idegenvezető
