Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Barak László: Üzenet a partról
— Nos, kedves barátom, mint láthatja, itten mi a retorikára is adunk, éppen azért a továbbiakban sem hátrálhatunk meg. — ? ? ? Ebben a pillanatban megérkezett a kávé. Nem lábujjhegyen, az fix. Ha a rokokóba öltöztetett helyiségben lett volna ablak, méltán hihetem, hogy azon keresztül lepett meg a frissítő, ugyanis a titkárnő olyan robajjal rontott be, mint egy gömbvillám. Nyilván sokgyermekes, frigid asszonyság volt, mint a vidéki titkárnők általában. Utóbbi megállapításom talán sántít egy kicsit, de jobb, ha nem vitatkozunk. A némber alacsony termetű volt, s valószínűtlenül széles alfele ringott, akár egy négyárbocos az Onedin-dokkban. A robajt egyrészt az okozta, hogy úgy rúgta be az ajtót, mint egy kétségbeesett középhátvéd, másrészt meg, miközben az iménti művelethez készülődött, szerencsétlenségére földhöz vágta a kávéscsészékkel teli tálcát. Gól! A titkárnő szeme villámokat szórt, a polgármesteré jojózott, az enyém meg ismét megkérdezte: — ? ? ? Amikor megbabonázva kiléptem a nemzetiszínű utcára — Asztor ünnepre készülődött —, a kék égen nyugatról felhők gyülekeztek, bensőmben ugyancsak vihar építkezett, amelynek minden kétséget kizáróan az volt a jele, hogy minimum biliárdgolyónak éreztem a fejem. Kétségbeesésemben sétára indultam friss honom macskakövein. Asztor sugárútnak csúfolt főutcáját végeláthatatlan mesz- szeségben zászlófüzérek díszítették, oly módon, hogy a füzérek végeit az út két oldalán egymással szemben lévő lámpaoszlopokhoz erősítették, emeletnyi magasságban. Ha nem tombol bennem a bizonytalanság és megalkuvás tavaszi szele, akár szüreti mulatságban is érezhettem volna magamat. Lampionok is voltak, sárgácska fényt permetezve, az est lényege azonban maga a csillagokkal telehintett égbolt volt, közepében a tökelégedett teliholddal. A Skenderbey márkájú albán konyak, amit pártfogómmal, az elhivatott polgármesterrel együtt voltam kénytelen elfogyasztani, elnehezített s egyben feszültté tett. Még szerencse, hogy az utcákon alig-alig bukkant fel járókelő. Asztor álomra készülődött a zászlókkal és a középületek homlokzatát őrző, piros molinóra festett jelszavakkal egyetemben. A másnap minden balsejtelme és kívánságom ellenére beköszöntött. Nem okozott csalódást, mint eleddig még soha: erőszakos fejfájás, a számban egy bőrcserző kóceráj plusz rövidlátás. Ezek voltak a másnap konstans kísérőjelenségei. Az álmot, amelyből ébredtem, nem lidércek tették mozgalmassá, hanem maga az ördög. Egy fülledt budoárban adtam neki a lelkemet. Magának Belzebubnak. Végigéltem egy szertartást, egy eretnek misét, amit maga a Gonosz celebrált, majd villám csapott a tett színhelyébe. A romeltakarítást követően egy hang közölte velem, hogy fényes jövő áll előttem, ha .. . Ha fölvállalom, persze anonim, a ministránsi tisztséget. Egek! A bájital, amit felszolgáltak, megtehette hatását, mert azonnal igent mondtam, mint egy kiéhezett aggszűz a gázóraleolvasónak. Leendő teendőim lajstromát már ködös állapotban hallgattam végig. Eddig jutottam kálváriámban, amikor megszólalt az ébresztőóra. S én rádöbbentem, hogy álmom voltaképpen nem is álom volt. Vagyis hogy a tegnap történteket, a kíméletlen valóságot álmodtam végig. Az ördögöt a polgármesterrel, a villámcsapást a széles alfelű titkárnővel egyáltalán nem volt nagy kunszt azonosítani. Leendő fényes jövendőm feltételei a következők voltak: mindennemű szónoklatok, halotti búcsúztatók, esküvői útrabocsátók, a legkülönbözőbb hirdetmények, alkalmi pohárköszöntők, gyászjelentések megszövegezése a polgármester, Szkander Bála és legközelebbi munkatársai számára. Most jön a fényes jövő: kötelezettségeim tökéletes teljesítése fejében, havi négyezer fixért, kineveztek a Városi Kultúra és Pihenés Parkjának teljha
