Irodalmi Szemle, 1987

1987/10 - Barak László: Üzenet a partról

talmú igazgatójává. Utóbbi számított a legegyszerűbb feladatnak, tekintve, hogy ilyen intézmény nem volt, nincs és az idők végezetéig bizonyára nem is lesz Asztor városában. Balga, meggondolatlan lényemnek és persze az albán konyaknak köszönhetően optimista beletörődéssel vállaltam leendő sorsomat. Bér- tollnok lettem. Anonim eszköz. A halhatatlanság piedesztálja helyett belépőjegyet váltottam a társadalom névtelen egyedeinek gárdájába. Hűha!

A HITVÁNY LÉT FŰSZERE

Szablyányi roston sült pisztráng képében kísértett tányéromon a nyugalom és a hamis elégedettség, amikor, immár ki tudja hányadszor, elhatároztam: sorsomat viselem és tűrni fogom, mint kis népek a rabigát. Asztor szállójában, az Ister hodályban ebédeltem, s mint látható, megbékéltem, legalábbis ideiglenesen, bértollnoki mivoltommal. Tettem mindezt rozmári nyugalommal, gondolván, jő falat, pia, kényelem s ami mindezt elérhetővé teszi, most áll először rendelkezésemre álmaimat ostromló mennyiségben. A korpáról beszélek. Igen, a pénzről. Kaptam elegendő előleget, melyet, ha jól sejtettem, a város érdemes festőművésze több százezres honoráriumaiból csíptek le az illetékesek, mondván: Rubinstein Ákos, a művész csak fogja be a csuszalesőjét. Asztor valamennyi középületének előcsarnokát és reprezentációs helyiségét úgyis az ő művei ékesítik. A város valamennyi köztéri emlékműve, emléktáblája az ő terve alapján készült. Vastag lehetett már jócskán az illető, annak ellenére, hogy a megrendelésekért rendszeresen megvágták maguk a megrendelők, vagyis Szkander and company. A busás honoráriumokból persze futotta, így hát a jó Rubinstein is jól járt, a polgármester s valamennyi helyettese is jóllakott, no meg én is immár. Még csak lelkiismeret-furdalást sem éreztem emiatt, hiszen most már a szoboravatók, emléktábla-leleplezések és tárlatnyitók szövegeit is én adtam a szájukba. Munkámmal hát egyelőre mindenki elégedett volt, annak ellenére, hogy első „művem” elolvasása után behívatott a polgármester s közölte velem, hogy az -andó, -end'ó használata Asztorban nem kívánatos, s műveltető ige a szövegekben ezentúl ne használtassák. Ezen nyelvi leleményeim ugyanis túlságosan arisztokratikusak, a kizsákmányolás dicstelen éráját idézik, ráadásul csomót kötnek a szónok nyelvére. Ám legyen! Megszüntettem hát a műveltető igét.

Nem lévén halkés az osztályon felüli szálló konyháján, a pisztrángomat marcangoltam éppen, amikor megpillantottam Léliát. Akkor ugyan még nem tudhattam, milyen névre hallgat, ám határozottan léliaszerű volt az áldott test, amit megláttam. A konyha lengőajtajával együtt lengett be lengén, majd megállapodott a bárpult mögött. Ö, bárnők briliánsa! Még szerencse, hogy a pisztráng gerincét már előbb átraktam a csontnak kihozott csorba csészealjra,, különben menten megfulladok. Ügy döntöttem, hogy ízlelőmirigyeimet és gyomromat meglopva nyomban odaülök a bárpulthoz.

— Mit ihatok, kedves? — kérdeztem epedve.

— Helló! — válaszolta Lélia. — Magát még nem ismerem. — Hangja zöld volt, hangsúlyai affektálóan magabiztosak. Kezembe vettem hát én is fölényesen a díszes itallapot — címoldalát Rubinstein Ákos tervezte —, majd szemügyre vettem a zsákmányt. Haja zöldesfekete volt, zöldesfekete zuhatag a vállán. Szeme mandulaszem, zsebórányi. Érzéki ajkain világoszöld csókálló rúzs. Hármas melltartót viselne, ha lenne rajta. Mellbimbói tízcentis átmérőjű, vizslabarna udvarok közepében. Ezt persze nem láthattam, mert eltakarta rózsaszín,.