Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Barak László: Üzenet a partról
találkozhatunk. Itt kinn a parton. Mert tudd meg, testvérem, a Csendes-óceán mennyei levegője testnek, léleknek a legnemesebb orvosság ... Őszintén szólva egyáltalán nem értettem ezt a zagyvaságot, ám mivel költő vagyok, van bennem némi hajlam a hülyékhez való békés viszonyuláshoz. Különben sem ismertem még akkor a várost. Fogalmam sem volt az első ligás gyeplabdacsapatról meg a mindeneket meghatározó cipőkrémgyárról. Nekivágtam hát bátran a jövőnek. A város járdái mentén a félnótás mosollyal álldogáló rózsaszín díszfák, a kultúra vakítóan fehér temploma, a Városi Kultúra Háza és az előtte verbunkost harsogó fontána azonban valamit megindított bennem. A levegőben harsány vidékiesség hadonászott, s félszegnek egyáltalán nem nevezhető unokatestvére, a gigantománia illata terjengett. Csendes-óceán? Amerika? Ugyan! Vasutas öregem életbölcselete jut eszembe, mielőtt hadat üzennék az USA-nak: „Könnyű a más szerszámát a csalánba verni!” — Jobban teszed, Jézusom — csitítottam hát magamat bölcsen —, ha önmagaddal és saját népeddel vívod meg az áldott csatát. SZKANDER BÉLA ÉS SKENDERBEY Ügy adódott, hogy rövid időn belül lakáshoz jutottam. Talán két hónapig ehettem az albérlet keserű kenyerét, amikor egy szép napon idézést kaptam ■a városházára. Az idézést Szkander Béla polgármester írta alá, ami kétségkívül sokat sejtető volt. Éppen a tizenkettedik órában jött sorsom változásának ezen reménykeltő üzenete, mert akkortájt már egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy elhagyom Asztort. A városban eltöltött idő alatt ugyanis enyhe jelét sem tapasztaltam annak, hogy bárki igényt tartana szolgálataimra. A polgármesternek jó lehetett a közérzete, akárcsak egy pipereszappannak Asztor szépségkirálynője hóna alatt, mert legalább harminc centis mosollyal fogadott. Egyfolytában üdvözlő szavakat kántált, mint egy herpeszt gyógyító javasasszony. Leültetett, miközben nagy bizalmasan közölte velem, hogy már sok jót, sőt! A kötelességtudó és elhivatott ember azt is megsúgta nekem, hogy mindig is szívén viselte a kallódó tehetségek istápolását. Ettől kicsit begazoltam, mert volt már szerencsém néhány kannibálhoz. A kerevet süppedt alattam, mint ahogy az kerevetéknél szokás. A seriff hatalmas tölgyfa asztala mögött barikádozta el magát, s egy papírlapot vett a kezébe, olyan mozdulattal, mintha a Kommunista Kiáltványt vagy legalábbis a katekizmust készülne beolvasni a kábeltelevízióba. — írókám, kedves — csacsogott —, szeretném, ha meghallgatná ezt a beszédvázlatot, amelyet a Forradalom Érdemes Hősei Cipőkrémgyár megalapításának 30. évfordulóján kívánok elmondani. Mivel hottentottának éreztem magamat, bősz tanácstalanságomban inkább a bölcs hallgatást választottam. A főnök, kihasználva pillanatnyi gyengeségemet, fölolvasta a szöveget, amely a szanszkrit stilisztikát juttatta eszembe, megfejelve a legaltájibb nyelvjárással. Aligátor legyek, ha egy betűnyit is vissza tudnék idézni a hallottakból. Miután befejezte, nem ülhettem kábultan magamba feledkezve, hiszen gyomrom tájékán éreztem leginkább, hogy mostan, ugye, a jövőmről van szó. — Elő a farbával — szóltam mégis, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott. Nem hullott rám kénköves eső, mert leendő jótevőm, úgy látszik, nemcsak kötelességtudó és elhivatott ember volt, hanem valószínűleg kuka is. Ami, ha jobban belegondol az ember, további jó tulajdonsága egy a valóság talaján álló polgármesternek.
