Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
Karácsonykor háztűznézőbe hozta Eszter szüleit. S úgy határozott a két família, hogy két hónap múlva megtartják a kézfogót. Ám az államhatár-kiigazítás beleszólt jövőjükbe. Nicho apja jószerint el sem búcsúzott a menyasszonyától. A lány Horn megyében maradt. És közöttük a nagy folyó, holmi természetsugallta államhatárként. 10 — Az anyád ... Már csak nagyon rövid ideig lesz közöttünk ... — ennyit mondott a huszonkét éves Ndchónak, akit sohasem tartott a fiának. Ha vérszerinti gyerek is. A lelke sohasem egyezett bele, sohasem fogadta el ezt a tényt. S a fiú? A nézése nem árulta el érzelmeit. Hátat fordított. A saját teendője felé lódult. Mária? Február derekán már nemigen hagyta el a házat. A pincéből bort hozott fel. S maga elé bámulva iddogált. Nicho olykor ráförmedt, hogy fésülködjön meg. Tavasz lett. Nicholito di Veichát egy este azzal fogadta az apja, hogy Máriának már nem elég, hogy idehaza dévajkodik. „A kocsmába ment...” Nicho hozta haza. Az utolsó alkalommal járt az anyja szobájában. Leült az ágy szegélyére. Nézte a nyugtalanul cigarettázó, lesoványodott asz- szonyt. Az ital sem ízlett neki. És ezen az estén már nem kért újabb pohárka bort. Iszik, gondolta Nicholito di Veicha. „Iszik, mert fél . . .” Az asszony soványka ökleit kopott ruhájának öblébe ejtette. És csak ennnyit mondott: — Semmi sincs, fiam ... Az égvilágon semmi sincs ... — Hogy érted ezt, anyám? — Ogy, mint mondtam. Semmi sincs, és ezt is elveszi tőlünk a Halál . . . Nehéz hónapok következtek. Mária szobáját a fényforrások tucatjai világították meg. A boltból gyertyát hozatott. — FÉL ... — mondta Nicho apja. — AZ ÖRDÖGÜK INCSELKEDNEK VELE . . . ÉS MOST FÉL . . . 11 Nicho apjának felötlött a tudatában, hogy a halálfélelem családi hagyomány. Az anyja közel száz órán át haldoklott. És egy alkalommal neki is kijutott az ijedelemből. Mária? Mária magyar asszony. Isten régóta hadilábon áll a magyarokkal. „Hitszegő-káromkodós nép ... Az Úr lépten-nyomon kinyilvánítja véleményét ...” — felállt. Az ajtó üveglapján át látta, hogy Mária az asztallapra borulva elaludt. 12 — Nem tud úgy megdögleni — gondolta Nicho apja —, hogy mindent föl ne égetne maga körül... A pitvarban ült. S hallotta, hogy az asszony mindenféle mohafedte históriát vett elő. A fiának tálalta ki a múltját. Maga előtt látta őket. Az idő-megtaposta asszonyt. A fiú arcát, mely feltehetően olyan volt, mint a félmúltban sikárolt márványlap. Az asszony hangját hallotta: „Ogy, úgy, Nicho... Nagy kanca voltam, fiatal koromban annyit szerettem, amennyit csak elviselt a testem és a lelkem ... És semmit sem bánok ... Legfeljebb azt, hogy nem gazdagodtam meg belőle ...”
