Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
négy testvérét és négy gyermekét is. És a sok gyászban az élethite erősödött meg. Meghal? Igazán nem történik különösebb dolog. Majd mások is meghalnak. Nagykabátot vett magára. Sálat kerített. A fejére keszkenőt kötött. Októberi, csikori-fagyos éjszaka volt. Az ég csillagai, mint világló mákszemek. Gyenge szellő pergette a diófák utolsó leveleit. Csupán azok a fácskák ringatták tenyérnyi koronácskájukat, melyek nemrégen kerültek ki a faiskolából. Mária lassan, ráérősen haladt. Ügy hitte, ez az utolsó éjszakai útja. Több már nem lesz ... Voltak útjai. Mikor az urával a teliholdas éjszakákon a terményt furikázták haza a szántóföldekről. Vagy amikor az ura után a húsz kilométerre lévő gyűjtőtáborig lopakodott: „A háború utolsó hónapjában, fiam ... Ügy bizony ... Egész éjszaka haladtam . .. Kerülőúton tapodtam ...” Fiatal volt. És nem szeretett éjszaka gyalogolni. Csak harmino-valahány éves volt és félt. Az éjszakától félt, mely a holtak nappala. Most már ötvenhat éves . .. „Annyi vagyok. Most már nem kell rettegnem .. . Túlzottan sok élőt veszítettem, Nicho ...” — képzeletben a fiához beszélt. „Számosán eltávoztak, kikhez ilyen vagy amolyan közöm volt. . . Mit tagadnám, a követjük vagyok ...” A község kovácsműhelye mellett lépdelt. Szunnyadó házak, szunnyadó ablakok mellett. Későre járt. A kutyák a fészerekben és pajtákban aludtak. S amerre haladt, a földkéreg elviselte ráérős lépteit... — Az anyád ... — szólott Nicho apja. — Az anyád éjszaka a falu határában járt... A huszonkét éves Nicho mosolyogva fogadta a hírt. Mindig mosolygott, ha el kellett rejtenie megdöbbenését. 8 Mária esténként behúzódott a szobájába. A két férfi a szomszéd helyiségben pihent. Mária a kancsóból bort töltött magának. Ivott. Békésen a múltba révedt. A legtávolabbi emlékeit csak futtában érintette. Évtizedek jutottak arra, hogy lelkében feldolgozza őket. Sokan voltak, akikről úgy gondolta, hogy hatást gyakoroltak rá. Most elködlöttek az Időben. Ugyanakkor néhányan, akiket az élet zivataraiban-bolydulásaiban szinte figyelemre sem méltatott, most közelebb jöttek hozzá. Bekéredzkedtek az éjszakáiba ... 9 Mária asszony ötvenhat évesen szinte minden éjszaka fennmaradt hajnalig. A ház pincéjéből felhozta a kancsónyi borát. Megitta. Másnap aztán rendszerint későn ébredt. Nicho apja arra gondolt, hogy nem ez az asszony volt kijelölve arra, hogy a házastársi tisztséget nála betöltse. Amikor annyi esztendős volt, mint most Nicholito di Veicha, hetente két alkalommal megnyergelte a lovát, és a tizenöt kilométerre lévő Rokhsits-tanyáig vágtatott. A vén és zsugori Rokhsits minden rossz tulajdonsága ellenére tisztességesen fogadta. A lónak szénát vetett. Ha kellett, megitatta. Nicho apja a folyókanyarban ladikba ült, és két álló órán át a folyás irányában evezett, hogy Horn megye székvárosát elérje. „Hát nem jó neked az itthoni lány? Horn megyéig kell kujtorognod?” — kérdezgették tőle. Nicho apja ilyenkor titokzatosan mosolygott. Először az öreg Rokhsits látta Esztert, és ő is csak egyetlen alkalommal, amikor az egyik sátoros ünnepen Nicho apjával átjöttek a vízen. Ifjú korában Nicho apja meglepően gyakorlatiasnak bizonyult.
