Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
Halina lényegében nem tett egyebet, mint járta a városok „oroszlánbarlangjait”. És hintette a hinthetőt. Néha eltűnt a báva embergócok elől. A kórházak zárt falai mögött gyógyíthatatlan betegségét semlegesítgették az orvosok. — Piszok dolog lehet így élni... — mondta a lány ideiglenes lakhelyén Nicho. — Ügy gondolod, öreg haver ...? Ittak egy keveset. — Megszokható ez az állapot is, barátom ... — szólt kisvártatva Halina. — Az ember talán felnőttebbé, értelmesebbé válik. Azt hiszem . .. Nekem például kicsit mulatságos az, hogy az emberek, ott kinn... tülekednek, harácsolnak .. . vagy megváltást várva oltárképek elé térdepelnek ... Lefekvés előtt mindig elszámolok aznapi tetteimmel. S azon vagyok, senkit se bántsak meg ok nélkül. Ennyi az egész. Nicholito di Veicha túltette magát e találkozáson. A lány szobájának színét, bútorainak emlékképét a mélytudatába zárta. Egészséges ember volt, és nem tudott mit kezdeni a gyengélkedőkkel és betegekkel. Egészséges volt, és nem akart róluk tudni. És az a meggyőződés vezérelte, hogy ha esetleg megbetegedne, akkor is igyekezne úgy viselkedni, mintha az egészsége kitartott volna mellette. Betegen — most — arra gondol, hogy a tudata megmaradt egészségesnek. És ez mindennél többet ér ... 6 Hát nem lépte túl az államhatárt. Búcsút intve a nagybeteg lánynak, hazament. És ettől számítva közel tizenhét hónapon át részese volt Mária asszony lassú és tanulságos pusztulásának. Mária ötvenhat éves volt, és ... 7 ... a néhai megyeszékhelyen járt. A belváros felé indult, midőn egy idős férfi haladt el mellette. Az idegen sötét színű ruhát viselt. És jóval magasabb volt az asszonynál. — Uram ... — szólította őt meg Mária. — Mintha már láttam volna önt valahol ... Igen, nyilván ismerem önt, csak nem ötlik fel bennem, hogy honnan... Már megbocsásson ... Az emberélet rövid, és az én koromban már szükséges tudnunk a függőben maradt válaszokat... A férfi megállt. Azt mondta, hogy ő Tónk városka református lelkésze. — Én pedig Horn megyében születtem 1914-ben, az anyám római katolikus vallású volt, az apám pedig református, és 1926-ban Nyárason helyeztük őt örök nyugalomra ... — 1926-ban én is részt vettem egy temetési szertartáson ... — így a református lelkész. — Elképzelhető, hogy éppen az apám temetésén ...? — kérdezte Mária. — Elképzelhető, asszonyom. E nap estéjén, miután a fia és az ura elaludt, megmosdott. Az a meggyőződés kísértette, hogy az a bizonyos találkozás már a jövőbe mutat, és egyfajta — neki, MÁRIÁNAK címzett — üzenet. Talán elmúlásának órája csusszant hozzá — kartávolságra. Ki tudja. Nicho már kész férfi. Ha ő meghalna, Nicho megházasodna. Különben is: az élők viszonylag könnyen feltalálják magukat. Mária körül is sokan elmentek. A szülei. A nagyszülei. Az apósa. A sógorai. Eltemette
