Irodalmi Szemle, 1987
1987/10 - Vajkai Miklós: Ajándék Nichónak
Az egyikük felhajtja a takaróját. A combjába injekcióstűt szűr. És már süllyed is, száll alá — szinte súlytalanul kering, mint egy papírzsebkendő. De vajon mi lesz azokkal, akik holnapig vagy holnaputánig a felszínen maradnak? — kérdezné eszelősen. A takarót ráterítik. — Jó éjt, Nicho, jó éjt... 5 Álmában a másnap délelőtti szobát látja. A falak oly vakítóak, mint még soha. Mintha lemosták volna róla a halálport. A halálkormot, vagy mit. Álmában sem tudja letagadni, hogy már tetemes ideje nem tért magához. Hogy a feje nő, duzzad a gyógyszerek hatásától, és olyanná válik, mint a felfújt labda. Ám most az ébrenlétet álmodja. Dig-dig-dig, dig-dig: a szívének hangjai. Az óra egy másik törvényszerűség alapján megállapítható IDŐT mutat. Az egészségeseket szolgálja. Nicho egészségi állapotáról szívének ritmustalan- sága tudósít. Sebaj. Még él. Teljesen még nem adta fel. Mindig is híve volt a csúcsteljesítményeknek. A mostani játszmához kurázsi kell. Különben is még dolga van. Sok mindent meghányt-vetett már a múltjában, de sohasem árt újrakezdeni. A passzív létezésre rendezkedett be. S a passzív létben jó ideig megmaradhat az ember. A másnap délelőtti szoba falait látja. Ó, találkozott már ezzel a fehérséggel. Igen. És sohasem feledi el. Huszonkét évesen — éppen másodszor utazott külföldre. A szomszédos államba. A határátkelőhelyen a fináncok sokáig faggatták. Nicho azt mondta: „Baráti országba megyek, ugyan, hagyjanak már békén...” Valaki — akkor — egészen közel hajolt hozzá. Igen. Egészen közel hajolt hozzá, és valamiféle övön aluli ocsmányságot mondott. Annak a pofának a szagát immár sohasem feledi el. És Nicholito di Veichának úgy tűnik fel, hogy már korábban tudott erről az ipséről, akit rég — jóval Nicho születése előtt — sokszorosítottak, az emberi értelem megcsúfolására. És, mint a dudva, ha táptalajra talál: kiirtha- tatlan. — Utazgatunk? Utazgatunk? Mondja csak: annyira szeret odaát? — és történt ez a virágzó turizmus évszázadának hetedik emeletén. És ettől számítva Nicholito di Veicha, ha szemberobogó kamiont látott, vagy cirkuszi légtornászokat, esetleg ölre menő kölyökhadat, mindig azt a fojtó bűzt érezte, melyet akkor... „Végül is azon az alkonyaton nem léptem át a határt.” A vonatszerelvény még nem mozdult ki az állomáshelyről. Nicho leemelte cókmódját, s leszállt. A fülkéből néhányan együttérzőn pislogtak feléje. A közeli kocsmában már jócskán beszívott, amikor a korszak ismert énekesnője, Halina Czachrowska telepedett mellé. Kockás férfiinget, nyűtt vászonnadrágot viselt. Ebben az ósdi, piszoktól tapadós zugolyban senkinek sem tűnt fel a huszonkét éves lány, a Halál-rocky című dal sikeres előadója, Krakkó, Varsó, Drezda és Berlin sztárja, akit akkor már az elmúlás halványan porló mítosza vett körül. Mintha csak ezt mondta volna: „A halálomat hagyom reátok, emberek, az elmúlásom legyen veletek mindenkor ...” Halina hangversenyei attrakciókká váltak, mert a halálára immár kiéhezett gyülekezet abban reménykedett, hogy éppen a soros előadás alatt következik be a pusztulása. — Nagy hecc lesz, annyi bizonyos ... — mondogatták a gyülekezők. S a belépőjegyek, akárcsak a hanglemezek, szépecskén elkeltek. A század ezen emeletén — a nagy semmiben, a már-már űrszerű kráterben — a kispolgár-fattyak „vért”, urambocsá’ — izgalmat kívántak maguknak. És Halina?
