Irodalmi Szemle, 1986

1986/2 - Koncsol László: Ütemező III. (Színes magyar verstan)

nekifeszülésekből (föllebbenésekből) eredő lelki hatása érvényesült, de fölkorbácsolt iramban, kétmorás sorvégi szünetekkel és kétmorás zenei felütéssel, ami az ütem nyomatékét (az anapesztus hosszú szótagját, arsziszát) a menetelő láb dobbanása alá csúsztatta, s a dalt zenei szempontból daktilikussá változtatta. Ha helyesen tételezzük föl, hogy a spártai menetdalok szöveg- és dallamritmusa lényegében megegyezett (előző fejtegetésünk is erre a feltevésre épült), akkor ezekben az indulókban nagyon sebesen kellett perdülnie a szónak, s nem lehetetlen, hogy i. e. 480-ban, háromszáz válogatott katonájával, Leonidász spártai király ezt a dalt is énekelve menetelt a thermopülai-i szoros felé, a perzsák több százszoros túlerejével szembe, a biztos, tudott halálba.

E dalnak csupán a szövege maradt ránk, melódiáját az idő elemésztette. Egy másik anapesztusi költeményt azonban dallamostól ismerünk. Meszomédész, az i. sz. 2. században, Hadrianus császár környezetében élt görög költő Héliosz-himnuszáról van szó. (Egyébként a költő három másik művének is fönnmaradt a dallama!) „Khiano|blephará j páter Álúsz / rodoessz|an hosz űn|tüga pő|lón / ptanoisz | hüp’ ikhnessz|i diő|keisz, / khrüszeaijszin agal\\omenosz | komaisz, / peri nő|ton apei|rlton ö|ranö...” (Magyarul, László Zsigmond átköltésében: „Te, a ftdjkoszorűs | Eosz aty\\a, / aki rő|zsakocsid|dal a szárnyas / pari pák | magas út\]ain | sz äguldsz / arany fta/jzatod /ür|tivel é|kesen, / és a yégjtelen ég | örök boZí[jain / kifeszíjted a fény | sebes | sugarai...” A görög szöveg anapesztusai spondeuszokkal (tá-tá) és jambusokkal (ti-tá) váltakoznak, néhány sora pedig csonka lábbal zárul; ez azonban megengedett, sőt az anapesztus esetében kívánatos ötvözet is, mert könnyen féktelenné váló verslábunkat a lassúbb társak meg- zaboiázzák. (A fordítás néhány helye ritmikailag pontatlan!)

A menetelő anapesztusokkal szemben a tragédiák és a lírai versek ún. sirató anapesz- tusainak hagyománya is kialakult. Aiszkhülosz Perzsák c. tragédiájának nyitókara, pontosabban a karvezető, anapesztusi mértékben siratja a görögországi hadjáratban odaveszett perzsa százezreket: „Mi vagyunk | ama per|zsa sereg I hivez' (...) S 6riz\zük a dús, | az a rany | palo tát (...) Ha vajon \ hazatérbe megint | a király (...) S kivonult | ser egük, / Lóftá|ton ezek, | de hajón | amazofc / S meniefc | gyalog is, / Hadi nép j nagy-sűjrü ra/ojt|ban...” (Csengeri János fordítása.) Később, Szophoklésznál, Elektra ugyanígy, anapesztusokban siratja bátyját, Oresztészt és önmagát: „Nem szím|tetem én I A sőlhajrási, | keserű | zokogást, / Míg Zá|tom a csiZ|lat?ofc|nak / Sugarát \ meg a nap | ragyogájsát, / Én, mint | a fiái | vesztett | csaló gány, I Panaszos | jajo/naí | kikiái|tom / Az apám | küszööén | mináen|ki felé...” (Devecseri Gábor fordítása.)

Az első magyar anapesztusokat a nagyszerű Földi Jánosnak (1755—1801), Csokonai barátjának köszönhetjük. 1781-ben, Ráday Gedeon úttörő próbálkozásairól még mit sem setjvén írta rímes sirató anapesztusait Halotti vers egy gyenge szülött temetésére címmel: „Ah! mely | szomorú | ez az <5|ra; / Zokogó | seregünk \ bizoni/zí|ja! / Mert bús \ libiiijnai szójra /Elepedt | ajaArzí | kiki nz/zíjja. /Egy gyen\ge virág | elem/é|szik, / Mikoron j alig ér|te nyííá|sát! /Megemész|tő jér\ge teni/é|szik, / S nem hagy\)a tovább | mara- dó|sát...” Később gyakran szerepelt az anapesztus a 18. századvég és 19. századelő anakreoni versfordításaiban, mivel az anakreoni nyolcas egy indító anapesztusból, illetve két és fél jambusból áll: „Az egész | világ feléledt, / S az eZér|kezett tavasznak / Örömé [re minden örvend; l Csak az egy f Vitéz nem örvend. / Enyeleg |nek a juhnyájak, / Tehenek, | lovak futosnak, / Danol a | pacsirta s a pinty; / Az egész | berek homálya / Zeneg é|des énekekkel: / Egyedül \ csak én kesergek..Hogy miért ez a kesergés? „Lili nem \ virít ölemben”, vallja meg végül Csokonai. Hát ezért!

Csokonai azonban ennél anapesztusibb verset is írt. Az Édes keserűség párosrímű „iebegők”-ben (Csokonai elnevezésével kopogókban) vall a költő szerelmi bánatáról: „Óh Cj/p|ria ier|hes igá|ja! / Hogy kell | magam ad|nom aZá|ja! / Nyakamaí | vas lánc\ra kerí|ti, / Szívem | siraZom|ba merí|tí. (...) Te pedig, | kegyes an|gyali Zé|lek! / Ki miaír j bús é|letet é|lek, / Nézz e | szívöé|li seöem|re, / Tölts öűZ|zsamot ár|va fe/em|re ..

(A lábak egy része spondeusz, s a sorzáró ütemek csonkák. Az „e” mutatónévmást akkor még hosszúnak vették, s a rákövetkező mássalhangzót megkettőzték: „esz szívbeli ...”.)

Nevezetes példája az anapesztus vegytiszta, keveretlen használatának Petőfi Forradalom c. költeménye 1848 augusztusából. „Haloyá|nyul a gyáfva szavamjra... dalom / Viharodjnak eZőjjele, /orjradaZom/ / Szomorút | az idők, / a napok j feketék, / Odahagy-\ tak aíi/ájid, o nemjzet, o népi (...) Nem a sors, | nem a sors, j de saját | fiaid /