Irodalmi Szemle, 1986

1986/10 - Duba Gyula: Vallomás a regényről II.

technikának bizonyos módosításában és fentebb részletezett megállapításaim értelmében körvonalazódik számomra egy regényeszmény — egy szabálytalan trilógia harmadik kötete lehetne —, melyben az eddig elért ábrázolási eredmények — s maga az idő is

— magasabb szinten folytatódnak. A magasabb szint fejlettebb idő-tér elméletet, tehát modernebb életérzést (is) jelent. A modern irodalomnak a „tudatfolyam” technikájára, az egyén tudatvilágának megragadására volt szüksége, a személyiség árnyaltabb és teljesebb ábrázolása érdekében (és a kapitalista társadalom individualizmus-eszményének megfelelően). A nemzetiségi regény viszont, a szocialista eszmék birtokában, a közösségi tudatfolyam lényegének a megragadását és megjelenítését tételezné fel a történelmi időben.

Legyünk maximalisták és mindent akarók: a regényidő mérete legyen majd’ kétszáz év. Benne öt parasztnemzedék helye és sorsa a történelemben. Füzesnyék Garam menti falu élete és népének léte két évszázad során. A Nagybenék öt nemzedéke az időben. A célkitűzés fennhéjázóan magabiztos, de nem indokolatlan! A nagy idődarabokat átfogó próza, mely ilyképpen igyekszik megragadni az emberi sorsok és közösségek történetének mélységeit és egyetemes jelentőségét, ismert törekvése a regényirodalomnak. Ez pedig az extenzitás köntösébe bújt intenzitásra való igyekezet. Melynek hátterében az a felismerés áll, hogy a mindennapok sűrűjében meg lehet — és meg kell — találni azokat a lényeges motívumokat, amelyek egymás nyomába lépve és a fejlődést hordozva képviselik a múló időt. Már Faulkner Fiam, Absolon! című regénye egy család százéves történetét és néhány nemzedékét örökíti meg. Hasonlóan a történelmi idő lényegének megragadása jegyében írta Márquez a Száz év magányt és Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a napot. A felgyorsuló időben az író előtt kitágult a horizont és az emberi lényeg óriási méretekbe burkolózott.

A Nagybenék öt nemzedékének képviselői életükkel kitöltenek két évszázadot. A legrégibb ős, Öreg Nagybene János 1809-ben született — a magyar nemesi felkelés évében, amikor Napóleon kiáltványt intézett a magyarokhoz —, s meghalt 1867-ben, az osztrák— magyar kiegyezés idején. Alakja még élő hagyomány Nagybene Péter számára, mert a dédapjától hallott róla beszélni és régi írások is beszélnek arról, hogy Öreg Nagybene János éppen a negyvennyolcas forradalmi évben falubíró volt. Fia, Alsó Nagybene József 1848-ban született, az ősök férfijaival ellentétben hosszú életet élt, 1938-ban halt meg, vakon, kilencvenévesen. Fia, Nagybene András 1883-ban született, amikor az osztrák—magyar—német—olasz szövetséget kötötték, és a lakosságcsere kezdetén halt meg, 1947-ben. Hetvenkét évet élt, ebből majd egy évtizedet szélütötten, és halálával némileg visszaállította a férfi Nagybenék halálának rendjét. Fia, Nagybene István 1908- ban született, amikor a Monarchia bekebelezte Boszniát és Hercegovinát, s meghalt 1969-ben, a társadalmi zűrzavarból való kilábolás kezdeteinek idején; korán halt meg, követve a családi hagyományt. S végül Nagybene Péter, a gazda fia a nagy gazdasági válság második évében született (1930), amikor Krúdy Gyula Boldogult úrjikoromban című regénye megjelent. Az ő lánya, Nagybene Ágnes pedig a társadalmi válság kirobbanásának évében született, 1968-ban, s vele egyszer majd kihal a Nagybene család, a fiúutód híján nevük feledésbe vész. Nem panaszkodhatnak, a történelem sorsdöntő eseményekkel szolgált azokban az években, amikor kezdték s bevégezték életüket. Regényünk szempontjából nézve jelenlétüket az időben, nyilvánvaló fontossággal bír, hogy emlékük, sorsuk Nagybene Péter tudatában él, valósággal tulajdona ez a Nagy- bene-történelem, idegeibe épült, sejtjeiben hordozza és továbbadja a génjeiben. Miután azonban a Nagybenék mindig a faluközösség középpontjában álltak és részt vettek belső életében, sorsuk egyben a közösségi lét tükre, a népi történelem jellemzője és lényeges tartalma. Ahogy a hadak járása és a főúri önkény idején a jobbágyi sorsot élték, ahogy felszabadulva parasztgazdák lettek, majd századunk derekán szövetkezeti parasztok, s Péter személyében alkotó értelmiségiek, mindez a világképváltás benne él, életerejük és becsvágyuk hagyománya háborúiknak és a földért való küzdelmeiknek emléke, mindez érzékei, izmai és gondolkodása része lett, ebből nőtt ki tudata és világképe. Azonosul velük, mint ahogy a néppel is, mert ez így természetes. Államformaváltások és határkiigazítások levegőjét szívta, diadalkapuk és népeket szállító tehervonatok látványára emlékezik, nyikorgó, megrakott hosszúszekerek, tankok és traktorok robaja él a lelkében.

Mindebből tudatregényre következtethetnénk. Két évszázad világképének tükröződése